Edó mesél

egy kis lágyságot kérek, ki és be és a profilra fel. tavaszt!

2012-02-25T15:29:00.001+02:00

edo cuts her hair, reloaded

2012-02-24T15:39:00.001+02:00

Mese a beteg hegyről, akiből végül nem lett tűzhányó

2012-02-12T16:12:00.005+02:00

Messze messze, a távoli hegyeken túl, éldegélt egy hegyecske. Nem volt sem túl nagy, sem túl kicsi, hanem pont akkora volt, amekkorát az emberek szeretnek magukénak érezni. Egy falu húzódott meg a hegy lábánál. A falut egyszerű emberek lakták, kecsketenyésztésből éltek, a hegyen át kanyargó ösvényen gyorsan bejutottak a városi vásárokba. Ahányszor felértek a hegy csúcsára, egy kicsit mindig kilöttyintettek a tejből a földre, ezzel fejezték ki tiszteletüket a hely szelleme, a hegy iránt. A hegy pedig reggelente szeretettel nézett körül és boldogan állapította meg, hogy a maréknyi gyöngyszem még mindig ott mocorog, sürög-forog talpánál. Mivel nem szerette a magányt, igyekezett segíteni az embereken. Ha iszonyú szelek fújtak, katlanjai, erdei segítségével megfékezte a pusztító erőt, a tűző nap ellen árnyékot nyújtott, a felhőszakadásokat gyorsan megvarrta, hogy ne árvíz zúduljon a falusiak nyakába, hanem éltető eső.

Ám egyszer a környék hegyei nagy lakomát csaptak a föld mélyében. Hegyecske is hivatalos volt a vendégségbe, s a szerény étkezéshez szokott gyomrát úgy elcsapta, hogy az volt az érzése, kemence nőtt a hasa helyére. Eh, alszom rá egyet, gondolta, reggelre biztosan jobban leszek. Ám reggel, amikor a falusiak kilöttyentették az áldozati tejet a hegy csúcsán, ijedten látták, hogy finom kis rezgések keletkeznek a tejtócsa tetején. A hegy átforgolódta az éjszakát, belázasodott és olyan irtózatos görcsök kínozták, hogy beleremegett az egész teste. Reggel alig bírt szétnézni, ám, amikor végre sikerült neki, azt látta, hogy riadalom van a faluban. Lehet, hogy ők is elrontották a gyomrukat, gondolta szomorúan, de sokat nem gondolkodhatott, mert köhögni kezdett, s a köhögéssel kis, tüzes kövek repültek ki a szájából. Erre még fejvesztettebb rohangálásba kezdtek a lábánál lakó pici emberek. Hegyecske zavarodottan nézte az összevisszaságot, sejtette, hogy köze lehet az ő rosszullétéhez, de túlságosan nagy volt benne a forróság, hogy hideg fejjel át tudja gondolni, amit látott.

Ekkor megpillantotta a pici emberek közül a legkisebbiket, amint kapaszkodott felfele, a szája felé, a csúcsra. Ez az embergyerek különösen kedves volt a szívének. Délutánonként felkapaszkodott oda, az arca mellé, és, míg a napnyugtára várt, meséket mondott neki. Mesélt az emberek és az állatok világáról, a mezőkről, a síkságról, a széles folyókról és a távoli tengerekről. Mesélt a kisfiú mindenről, amit csak ismert, vagy amiről csak hallott. Ha már a hegy nem indulhatott világgá, odahozta neki a világot történetekben.

De most nem volt mesélő kedvében. Szomorúan ült le a hegy orrára. – Látod, nem vigyáztál magadra, pedig én nagyon vigyáztam rád, - korholta a gyermek a görnyedező hegyet. - Azt hittem, barátok vagyunk, de most elűzöl minket innen. Tüzet fogsz hányni ránk, ami elpusztítja a falunkat. El kell menekülnünk, mielőtt itt minden tűzbe nem borul. Micsoda? – hallgatta a megrökönyödött hegy, - tüzet fogok okádni és bántani fogom ezeket a jámbor embereket? De hiszen én szeretem őket! Mi lesz velem nélkülük, és mi lesz velem a mesék nélkül? Az ámulattól egy pillanatra megfeledkezett minden bajáról és eltátotta a száját. Éppen ekkor az orra hegyén kuporgó kisfiú sírni kezdett. A könnyek szaporán hullottak a tátott szájba, onnan le a hegy lázas gyomrába és úgy hatottak ott, mint valami gyomorkeserű, pillanatok alatt meggyógyították a megcsömörlött hegyet. Elmúltak a rángások, lélegzete ismét egyenletes, nyugodt lett.

És ettől fogva ez lett a hegy és a kisfiú kedvenc meséje. Minden nap elmondta a kisfiú a történetet a beteg hegyről, aki szinte tüzet hányt, de aztán mégse, mert a könnyek meggyógyították. Így volt, mese volt, mese lett. Aki nem hiszi, menjen, s nézze, hallgassa meg, mert a hegyen még most is ott ül egy öregember, aki látszólag mintha csak magának, a szakállába mormogna valamit. De, aki türelmesen várakozik, előbb-utóbb látni fogja, ahogy a hegy olykor hunyorog, máskor mosolyog, sőt, ha nagyon huncut történetet hall, még kacsintgat is közben.

egy hosszú projektről

2012-02-07T15:27:00.006+02:00

elkezdtem az öt tibeti rítust. a negyedik hétnél tartok. mind az öt gyakorlatból hármat kell első héten elvégezni, és kettesével növelni minden héten. a tizedik héten eljutsz a 21x5 gyakorlathoz, huszonegynél többet nem kell csinálni. még a felénél sem tartok (9x5), máris elképesztő módon hat. olyan hátam lett, mint valami zergének, erős, ruganyos. nekem, akinek gyakran mintha szilánkokból lett volna felépítve az egész csigolyám, farcsontom, nyakszirtem. persze, fájdalmak vannak így is. de egyenesebb a hátam, szélesebb a mellkasom, jókat lélegzem, könnyedén hajolok. ha reggel, vagy este végzem, amikor csendesség van, olyan, mint egy lassított, egyszemélyes, intim tánc. táncolok önmagammal, a sejtjeimmel, a körülöttem és bennem melegedő levegővel, a szívemben lobogó tűzzel.

ha azt mondom valakinek, hogy egy életen át fogat kell mosnod, mosakodnod kell, öltözködnöd, sőt, néha elegánsan járnod, rendezned a frizurád, vágnod a körmöd, teljesen normális dolognak veszi. mert ezt tanították neki. ezt látja mindenütt. amikor az öt tibetiről kezdek beszélni, eleinte érdeklődéssel hallgatják az emberek, van, aki elkéri a könyvet, van, aki elgondolkodik rajta. sokan azonban azt kérdik, és meddig kell ezt csinálni? amikor mondom, életed végéig, elszörnyednek. én nem vagyok olyan kitartó, tudod, mondják, és inkább neki se fognak. az lenne a legjobb, ha be lehetne építeni az emberbe egy szerkentyűt, ami akkor is hat, ha ők alszanak, aztán reggel fitten, frissen, egészségesen kelnének. fast-health. nekem ez úgy hangzik, mintha megriadnának attól, hogy baszki, egy életen át élni kell! és egy életen át mindenféle fog történni velünk, hogy szenvedni fogunk, szeretni, égni és elégni és porunkból újjászületni, hogy barátaink cserben fognak hagyni, gyermekünk leszar, szülőnk megzsarol, szerelmünk megcsal, kihalnak mellőlünk a legdrágábbak, nem lesz pénzünk, melónk, sivár lesz minden és mindenki, és a végén meghalunk.

na ja.

igen, ez mind benne van a pakliban, pont úgy, ahogy az összes többi is, amit szépségként, jóságként, igazként élsz meg. és választhatod azt, hogy egyik kesergésből a másikba esel (van is egy csomó jó kis magyar kesergő), és panaszkodsz és itt is fáj, és ott is fáj, de leginkább a szíved, és választhatod azt is, hogy megnézed, miért is ez a nagy fájás. s ha már régen nem él, csak megszokásból, önmagad előtti képmutatásból ragaszkodsz hozzá, engedd el és kelj fel a nappal. minden reggel.

kelj fel és járj.
és a hited hegyeket fog elmozdítani, vagy legalábbis akadályokat az utadból.

az egyik legnagyobb akadály az utadon te magad vagy. a szokásaiddal. a félelmeiddel, mazochista szenvedni szeretéseddel. kudarcaiddal. (s ha nem sikerül ez a lifelong projekt, akkor nem sikerül, de legalább megpróbálom)

be the change you want to see in the world, mondta Ghandi. ha elkezdesz tehát valamit, ami neked örömet okoz, jót tesz, egyensúlyodba visszahoz és a löketet afelé az álmod felé, amit leginkább valóra akarsz váltani - VALÓRA VÁLTANI, a hited és kitartásod által a szellemiből átváltani a valóba, a fizikai síkra, - megadja, akkor folytasd, mert ebből a pozitív értelemben vett önzésből mindenki bőségesen fogja kapni a jót. már nem magadért kelsz fel reggel, döntesz úgy, hogy jobb lábbal, nem csak magadért. hanem a közvetlen környezetedért is, és szépen gyűrűzve az egész világért.

a nagy változásokat is egyszerű emberek idézték elő azzal, hogy meg merték álmodni, és nem borzadtak el attól, hogy munkájuk esetleg egy életen át tart. mindenkiben megvan az a valami, az a rendkívüli, ami ebbe a világrendbe gyógyító, alkotó és alakító erőként beilleszkedhet, ami miatt megszületett. mert az humbuk, hogy a szülő akarja a gyereket. a lélek akar megszületni, mert itt és most dolga van. aztán vagy sikerül elvégezni a dolgát, vagy sem. hogy ezzel a felelősség rád hárul és már semmit nem kenhetsz a szüleidre, körülményeidre? hát, talán itt kezdődik valahol a felnőtté érés.

én tudom, hogy meg akartam születni. akarásomból lettem. ez az ajándékom és feladatom is egyben, ezt a nagy erőt, ami az akarásból származik, megszelidíteni. az egyik feladatom. a többi most lényegtelen.

és mindenki érzi, merre húz a szíve. csak már annak a bevallása is, hogy másfele, mint ahol most van, nagy bátorságot igényel. mert összeomolhat bele az egész tákolmány, amit úgy hív, jól megszervezett, felépített élet. én is érzem. el is indultam felé. és kérem az Istent, segítsen utamon, hogy mindig optimális időben kerüljek a megfelelő helyre, megfelelő emberek közé, s a hozzám való emberek mellém.

Start Wearing Purple

2012-02-01T22:53:00.001+02:00

az ő sorsuk a mi sorsunk, avagy ma rajtam, holnap rajtad

2012-01-31T16:09:00.002+02:00

"... Tibet 1950-ben bekövetkezett kínai megszállásáig, amikor megkezdődött az ország és kultúrájának módszeres elpusztítása, olyan nemzet volt, amely előtérbe állította az ön-felfedezést, a lelki tökéletesedést és nem katonai diadalokra törekedett. A 17. században az ötödik dalai lámát Tibet királyává koronázták, így minden kétséget kizáróan összekapcsolták az ország politikai és lelki sorsát. Mivel gyakorlatilag a tibetieket nem érdekelte a területi hódítás, sem a hatalom, a kormány a kis nemzet gazdagságát és energiáit kolostorok építésére és a vallásos művészet fejlesztésére használta. A tibeti buddhizmus elveinek a tisztele nemcsak elméleti, de gyakorlati síkon is: ez volt a tibeti hivatalos politika. A meditáció nemzeti prioritást élvezett, és a spirituális szakértők, a szent emberek voltak a társadalom leginkább megbecsült tagjai.

Ennek az elkötelezettségnek látványos megnyilvánulása volt a lhászai Nagy Imádság-fesztivál, a lelkiség országos megnyilatkozása, amelyet 551 éven át folyamatosan megtartottak. Minden évben két héten át felfüggesztettek minden szokásos tevékenységet, és Lhásza város kulcsait jelképesen átadták a szerzeteseknek, mialatt Tibet népe összegyűlt az imára és szertartásrokra.

A fesztivál Tibetben 1409-től 1960-ig a legfontosabb éves esemény volt - írja dr.Thruman - de azután a kínai megszállók erővel megakadályozták a megtartását.

Kérdés: Ez a lelkiség kifejezésre jutott a tibeti nép mindennapi életében is?

R. Thruman: Ez erőszakmentes kultúra volt, amely az altruizmusban, a szeretetben és a könyörületben gyökerezett. A tibeti buddhizmusban ezeket az elveket nemcsak úgy hírdetik, mint vallási ideálokat, hanem mint életstílust, a szellem pszichológiáját és a tanítások megmutatják, hogyan lehet a gyakorlatban megvalósítani ezeket az elveket. Képzeljük csak el, mi lenne a csakis önmagukkal foglalkozó, önmagukra figyelő nyugatiakkal, ha egyszer csak a magukévá tennének egy ilyen békés kultúrát, amely a mások boldogságát mindenenk fölé helyezi, és ezt a mindennapi életben meg is valósítja. Az volna igazán a Shangri-La."

"A tibeti népet erőteljes individualizmus jellemzi. Ezek az emberek mindig keményen harcoltak függetlenségük megőrzéséért. Az elmúlt kétezer év során Tibet független királyság volt, a királyok és a lámák hosszú sorával. Tibet függetlenségét gyakori kínai és mongol inváziók fenyegették, de a külföldi hódítókat rendre visszaverték.

Azután 1950 és 1959 között elérkezett a legpusztítóbb megszállás. A kulturális forradalom lázában égő kommunista kínaiak kijelentették, hogy Tibet a kínai "anyaország" része. Ennek nem volt semmilyen történelmi vagy kulturális alapja, itt a katonai erő döntött.

A kínaiak módszeresen elkezdték pusztítani az egész országban a buddhizmust. Lerombolták a kolostorokat, megölték a szerzeteseket és a lámákat. Sok ősi kolostort a szó szoros értelmében dinamittal robbantottak fel. A remetelakok tetejét lebontották és így az elemek gyorsan elvégezték pusztító munkájukat. Felbecsülhetetlen szellemi értéket jelentő iratokat elégettek vagy vécépapírként használtak. Kifosztották a könyvtárakat. Darabokra törték a vallási szertartásokra szolgáló kegytárgyakat. Disznóólnak és vágóhídnak használták az egykor tisztelt templomokat. Az agyagból készült szent ábrázolásokat porrá zúzták és téglának dolgozták fel. A kínai invázió előtt kb. 600 000 szerzetes élt Tibetben, közülük becslések szerint csak 7 000 maradt életben és kb. 100 000 elmenekült az országból. Három évvel a kínai megszállás után az ország romhalmazzá vált, a II. világháború utáni Európa lebombázott városaira hasonlított.

Ami még ennél is rosszabb: Kína betelepített Tibetbe kb. hétmillió han kínait és így a tibetiek kisebbségbe kerültek saját országukban.

Van, aki úgy jellemzi Tibetnek ezt a megszentségtelenítését, mint a buddhista holocaustot. Tibet megszállása óta kb. 1,2 millió tibeti halt meg az erőszak, bebörtönzés, kivégzés, kínzás, éhezás és öngyilkosság következtében. Ezrek és ezrek menekültek el Tibetből. Menekülttáborokban küzdenek a túlélésért, nagy szegénységben, szükséget szenvedve."

Részletek Peter Keldernek A fiatalság forrása, Az öt tibeti jógagyakorlat című könyvéből

teremtések között

2012-01-30T18:55:00.009+02:00

Somogyi Réka

Eperédes titkok
(2008)

Gergely Edó

Vallomás
(2002)

Mint anyánk méhében
lüktető szíveink alatt
ültünk kettesben
s egybedagasztott minket
a szaunakőről szálló
sörös kenyérszag

majd úgy tettem mintha úsznék
bátortalan vízbeszült gyerek
izgatottan hallgattam – lestem
világ nyílásod
mely csecsmő szememnek új volt
s fénnyel telített

aztán a konyhában állt a bál
főztél nekem egzotikusat
s a gyógyfűlikőr kesernyés páragőzében
megsúgtam barátomtól hallott titkomat
hogy van Isten
a konyhákban legalábbis van

esthideg cigarettafüstben
álltál előttem
s erős ajkaiddal
izgattad – igazgattad
csókká gazdagított arcomat

születő gyermek meztelenségében
holt lélek Isten előtti színében
álltam előtted
ahogyan csak kedvese előtt a kedves

s te talán ismerve sem ismertél
nem tudhattad rólam hogy
TŐLED
belém szállt a szellő zöld remegése
ölem szilaj lóként tiport engem félre
testem és lelkem bennem szétszakadt
szívem és elmém kétségen túl akadt
s ölünk örvényébe énem belehalt

egész életet éltem veled egy nap alatt.

Fazakas Barna

Teremtés
(2011)

Tudod? Nem? Pof!

2012-01-26T14:55:00.001+02:00

Ismeretlenekkel autóztam. Útitársaim jóval fiatalabbak nálam, még a líceumi évekről beszélgetnek, és említenek egy tanárt, aki generációkat pofozott végig. Ez az ő módszere, mondják, bólogatnak mellé. - Engem is megpofozott, mondja a mellettem ülő fiatal, angyalszerű lány, - de meg is tanultam a fizikát. Hitetlenkedve nézek rá. - Te ezzel egyetértesz, te ezt módszernek tartod? Kitér a kérdésem elől. Az biztos, hogy megtanultam a fizikát és ma is tudom, feleli dacosan, és látom rajta, elszántan védi az elszenvedett pofonjait, elvégre ő szenvedte el, és még büszke is rá. - De meg is szeretted? – makacskodom, - és hasznodra is van? - Tudom, amit akkor, azzal a tanárral megtanultam, még ma is tudom, makacskodik vissza. – De te megpofoznál egy másik embert? - folytatom a meccset. – Háát, nem, vallja be kelletlenül. De látom rajta, haragszik rám. – Nem haragszom a tanáromra, semmi harag nem maradt bennem iránta. Szünetben odajött, és bocsánatot kért. Legalább tőlem bocsánatot kért, de már öreg, régóta nyugdíjas, és már többször voltak cirkuszok amiatt, hogy pofozkodik.

Lassan kinyílik a pof előzményének története. Sorban szólította fel a diákokat, senki nem tudta a választ, amire a lányhoz ért, akkora volt benne az indulat, hogy csattant az ostor. Rosszallásomban egyedül maradok, egy másik útitársunk is közbekotyog, szinte áhítattal mondja, milyen jó körmösöket kaptak gyerekkorukban, szinte hiányoznak neki. Motyogok nekik valamit az emberi méltóságról, a szeretettel nevelésről, de érzem a falat közöttünk. Szavaim belevegyülnek a motorzúgásba, elmaradoznak az út szélén. Leszállok, elköszönünk egymástól, de továbbra is cipelem magammal a fal felőlemi részét.

Nem értem. Futok végig a szálakon, amelyek visszavihetnek a lány pofhoz ragaszkodásának okához. A szülőktől átvett séma lenne, ami szerint nem halunk bele a pofba, sőt, néha nem árt egy jó verés? Székelyföldi iskoláról lévén szó, talán az életre nevelést láthatta mögé? Miért fontosabb számára az, hogy egy életre megtanulta a fizikát, és nem pedig az, hogy esetleg egy életre megszerethette volna? Miért védjük még mindig azt a felfogást, miszerint a két lábon szaladgáló lexikonok nevelése a cél, ahelyett, hogy az összefüggésekre hívnánk fel a figyelmet, a kevesebb információ rugalmasabb, a mindennapi életben alkalmazhatóbb felhasználására? Miféle mechanizmusok működnek bennünk, amikor normálisnak tartjuk a fizikai vagy verbális agressziót? Az iskolában a diák kiszolgáltatott a tanárnak, nagyon sok esetben nem tudja megvédeni magát, de miért nem szól közbe a tanári kar, a szülők? Tiszteletből a tanár kora iránt? Tiszteletből a kollega iránt. A szülő megszokásból, mert, ha őt verték, s lám, micsoda embert faragtak belőle, akkor verjék az ő gyerekét is?

Miért nehéz a határozottság és az agresszió között különbséget tenni? Mert ez szubjektív? Mert mindenkinek más a fájdalom- és tűrésküszöbe? Lehet erre is fogni. Azonban minden emberben van egy finomság, amit csak a szívvel lehet mérni, és ez a méltóság. És már a csecsemőnek is van méltósága. És a serdülőnek is, és az aggastyánnak is. Életkortól függetlenül meg lehet alázni egy emberi lényt. Ha szabadjára engedem az indulataimat olyan helyzetben, amikor a másik tehetetlen velem szemben és szóban vagy fizikailag bántalmazom a nekem kiszolgáltatottat, megalázok. Ehhez nem kell kutatásokat és felméréseket végezni. Elég, ha annak a szemébe nézek, akit felpofoztam. Kisfiam van, néha rácsaptam a kezére, fenekére. Ilyenkor soha nem az volt, hogy ő érdemelte volna meg pont ezt a fegyelmezést. Mindig lett volna más megoldás. Ilyenkor az indulat cselekedett bennem, és az, hogy megtehettem, mert ő védtelen volt velem szemben. Egy összekapásunkkor, amikor rákiabáltam, nem pedig határozottan raktam őt helyre a szülő-gyerek viszonyban, tehát rákiabáltam és túllőttem a célon, mert rögtön éreztem én is, ez már túl sok volt, keservesen sírva fakadt, és a tekintetében határozottan felismertem kisgyermek magam, egy hasonló helyzetben. Rettenetesen szégyelltem magam, pont úgy, mint az én szüleim régen, abban a pár, hasonló helyzetben. Mert valóban én is emlékszem mind a mai napig arra a két pofonra, amit apámtól kaptam,. És ő is emlékszik rájuk. De nem büszke erre és nem ezt tartotta a fő nevelési eszközének. Amikor határozott volt velünk és szigorú, akkor nem alázott meg, akkor csak a mércét emelte a magasba. Akkor valóban arra készített fel, hogy a nehézségek bizony jönni fognak és ennek ellenére, ezekkel együtt is tudnunk kell majd élni. Ilyenkor soha nem volt indulatos. Amit pedig életművészetéből és életrevalóságából átadott nekünk, azt szeretetből tette és szeretettel, sok közös játékkal, kacagással, együtt eltöltött idővel. Hogy kellett-e nekem az a két pof? Simán meglettem volna nélkülük is. De arra talán jó volt, hogy mutassa számomra, számunkra az irányt, hogy erre ne.

A pofozkodás mentén gondolati battyogásomban ugyanoda lyukadtam ki végül, hogy nem értem, miért fogadják el, bólintanak rá a felnőttek arra, ha egy tanár pofozkodik? Miért a vállrándítás, és mellé a szinte közömbös megjegyzés, ez az ő szokása? Ha a szülő nem veri a gyerekét, miért engedi, hogy más ezt tegye vele? Miért bízik abban, hogy egy idegen jobban tudja, mitől gyarapodik lélekben és szellemben az, akit ő hordozott a szíve alatt, ő nemzett? Mi az, ami miatt hallgatunk akkor is, ha nem értünk egyet a módszerrel? Közöny, karakánság, elvek, félelem, szokás, a tekintély tisztelete bármi áron? Vagy netalán valami furcsa, számomra érthetetlen logika, hogy ha a gyerekbe már kiskorában belesúlykolyuk azt, hogy az agresszió, a megalázás, a bántás, a rettegésben élés, a szorongás természetes érzések és reakciók , akkor felnőtt korában már nem fog ezekre érzékenyen reagálni és jobban fog boldogulni?

A kérdésen van a lényeg, - mondta az a tanárom, akitől én a legtöbbet tanultam, pedig, tudtommal, soha életében nem pofozta a diákjait, csak a mérce elhelyezésében volt olyan kíméletlen velünk szemben is pont, mint önmagával -, mert a válaszokkal mindig pórul járunk.

(Közoktatásban, januári szám)

Hol lakik a félelem?

2012-01-25T16:54:00.003+02:00

A kis, sárga oroszlán beszélgetett a nagy, barnás oroszlánnal. Azt mondja a nagy oroszlán, ha majd jön a félelem, kiáltsd csak, segítség, és jövök. Kisfiam a nagy oroszlánnak segített beszélni, én a kicsinek. Azt kérdezte erre a kicsi, aztán, te nagy oroszlán, hát hol lakik a félelem? - A félelem a barlangban lakik - magyarázta a nagyokos nagy oroszlán, - ott, ahol a szellemek is. - Hm, - csodálkoztunk közösen a kisoroszlánnal, - a barlangban? - Igen, pontosan ott, felelte határozottan a nagy oroszlán. - És milyen színű az a félelem? – kérdeztem kíváncsian, no meg azért is, hogy végre belekotyoghassak a diskurálásba. - Hát sárga, meg kék, meg barna, meg piros meg zöld, meg mindenféle, de itt már a kisfiam hangján beszélő oroszlánnak kissé bizonytalankodó volt a hangja. - És nagyon kell félni ettől a félelemtől? - kérdeztük szinte egyszerre a kisoroszlánnal, és ijedten tekintgettünk egymásra, bár én, azt hiszem, kicsit bátrabb voltam a kisoroszlánnál, mert arra gondoltam, ha ez a félelem ilyen sokszínű, talán rokona a szivárványnak, s akkor olyan nagy baj nem lehet. - Hát nem kell olyan nagyon félni, - felelte egyszerre a kisfiam meg a bátor, nagy oroszlán bátorítóan, - csak annyira, hogy kiáltsd, segítsééég!
Ez elég megnyugtató válasz volt, nem is törődtünk többet a félelemmel. De, amikor elindultam dolgomra, úgy, ahogy az anyukák teszik nagyon gyakran gyermekük nagy bosszúságára, nem hagyott nyugodni a gondolat, hol is lakik a félelem? Vajon tényleg a barlangban, ahol a szellemek laknak? Mert az én kiskoromban a félelem a kinti sötétben lakott. Akkoriban gyakran volt áramszünet, de ez nem akadályozott meg bennünket abban, hogy átbukdácsoljunk nagymamánkhoz, aki a szomszédban lakott. Hol egy szál gyertya, hol egy elemlámpa fénye próbálta belénksziporkázni a bátorságot. De megtörtént, hogy a szél ellobbantotta a gyertyát, vagy az elemlámpából kifogyott az elem, és akkor ebben a koromsötétben, ahogy kiléptünk az ajtón, gyakran ránkugrott a félelem. A szívünk a torkunkban dobogott, a húsz lépésnyi táv húsz kilóméternek tűnt, de egymás izzadt kezét szorongatva sikerült átjutnunk nagymamánkhoz, nagynénénkhez vagy más szomszédokhoz.

Aztán rájöttünk, hogy ez a félelem is fél. Félt a kacagástól, a hangos beszédtől, és félt az egymásbakulcsolt kezektől, mert, amire átértünk a szomszéd ház biztos melegébe, leggyakrabban el is tűnt, mintha soha nem is ólálkodott volna dobogó szívünkben, kiszáradó szánkban, izzadó tenyerünk körül. Lehet, hogy a félelemnek macskatermészete van, háztetőkön szeret tanyázni és ráugrani, akár egy hiúz, azokra, akik magányosan, félve, behúzott nyakkal sietnek valahová az éjszakában. Az egymást fogó kezek bátorságából pedig ő is merít egy kupányit, bekérezkedik a házba, megkeresi a legmelegebb zugot, és dorombolni kezd. S ha jobban megnézed, már nem is félelem kinézetű ez a csendes dorombolás, hanem sokkal inkább a barátságra hasonlít, olyasmire, mint ami akkor este volt, amikor a nagy oroszlán felajánlotta a segítségét a kisoroszlánnak.

a fény hullámai

2012-01-24T16:52:00.000+02:00

az életkalászról

2012-01-24T15:45:00.000+02:00

avagy a keblek végtelen játékáról

A gonoszság gyökere

2012-01-18T21:53:00.001+02:00

KlimtRékaEdó

2012-01-12T14:04:00.006+02:00

Klimt, Wasserschlangen II.
1904-1907

Edó, búvárkacsa ének
2002

le is le merültem
tested fertőjébe
lelked mocsarába
gyöngyidet felhozni
elibéd kirakni
lám ez is te vagy
foggal az igazat
körömmel a gyöngyöt
kutattam szememmel
bár egy szemet lelnék
ékes egy világunk
hogy össze ne dőljék

fortyogó fekélyes éjből lágy estébe fáradtan értem vissza
borzadtam szememet ten keresésedben valahol elhagytam

ültem gödreimben
sírni sem tudtam
szél szavát hallgattam
két űr üregében
szél beleszórt földet
madár hozott magot
csíra ágak fácska
világ életfája
száz rügyben száz szem nőtt
mind más s más csodára
szemem látásodnak
igazgyöngynek hagytam

Somogyi Réka
2012

a fénylő útakról

2012-01-06T16:26:00.005+02:00

31-én reggel elindultam egyedül, sétálni. Annyian voltak a fejemben, mint a rostalika. S a mellkasomon egy egész várrendszer. Menjek tovább, ne menjek, kapaszkodtam a dombon. Bár a keresztig. És akkor megláttam. Pont, amikor a csodák természetén gondolkodtam. Ott ültek ketten, a kereszt, rajta a hóember :) Igen, a csoda az, hogy nincs olyan út, amin valaki előttünk már ne járt volna, és mégis, mindegyik út azé, aki járja. Jeleket hagyunk egymásnak. Kőből, jégből, fénylő időkből. Utána már kétségem sem fért hozzá, hogy addig megyek, amíg koraestet nem hoz az aláereszkedő köd, amíg belém nem nő a köröttem lézengő

csend.

az örömről

2012-01-06T14:37:00.000+02:00

a kenderáztatás testresimuló erotikájáról

2011-12-27T23:05:00.007+02:00

valamiért belédszeretett, megérzett benned valami erőt, megfogta a kisugárzádod, bármi, aztán ez a valami, az együttélés során kényelmetlenné válik. ne felejtsd el, a férfi számára a kényelemnél nincs fontosabb, és bármilyen légy, ha valami ebben a kényelmében zavarni fogja, megpróbálja azt benned leépíteni. még akkor is, ha az pont az a valami, amiért belédszeretett. te fojtod, gyűröd magadba vissza ezeket a "kényelmetlenségeket", amíg már semmi nem marad belőled abból, aki hajdan voltál. ekkor a férfi elmegy és megkeresi magának azt a nőt, akiben megvan az, amibe ő szerelmes tud lenni, és amit te az ő kényelme oltárán már feláldoztál.

bár tudtam, hogy van ebben igazság, rendesen felháborodtam. fájt minden szava. hiszen egy francot akartam belátni, hogy, igen, már hiányzik belőlem a tűz, a szabadság, a félelemnélküliség, a szenvedély, a bolondkodás, a rugalmasság, az izomlázig röhögések imádata, a féktelenség, a szilajság. mindazt az erőt, ami bennem ajándék, ha tudom uralni, átokként kezeltem, próbáltam rejtegetni, és ellenem fordult.

hajnal volt, ültünk a verandán, épp egy csepp bor mellett, de nem is hiányzott a sok, és azon gondolkodtam, hogy még énekelni sem mertem, úgy istenigazából kiereszteni a hangomat. és jött, hogy beleverjem a fejem minden falba. mert, ha valaki hibás azért, hogy fáj a fejünk, akkor az pont a mi saját, kicsi, buta fejünk.

a férfi mindig küzd a kényelméért, de ezt nem kell komolyan venni. mert ő sem veszi komolyan. ha meg komolyan veszi, akkor azt rendezze le az anyjával, mert vannak dolgok, amiket csak az anyjától várhat el egy férfi, senki mástól a világon, főleg a nőjétől nem.

és lassan kezdtem felszínre hozni mindazt, amit ÉN szeretek, hogy ismét szeressek én lenni, szeressem magamat. szeretek ebéd mellé bort inni, egetrepesztően és sokat, nagyon sokat kacagni. festeni, rajzolni, énekelni, táncolni, ugrabugrálni és hajmeresztő hajakat hordani, nagyokat kiáltani, ha úgy érzem, feszít szét az erőm, ijesztő grimaszokat vágni, írni, írni, írni, olvasni, és az olvasnivaló könyveket felhalmozni, szervezni, társaságba menni, csoportot vezetni, délután forrókávézni, fehér éjszakákat rendezni, kimondani a gondolataimat a magam hangján, vállalva, hogy amit mondok, esetleg az azt hallók kilencvenkilenc százalékának nem fog tetszeni...

aztán nemrég két nővel beszélgettünk arról, hogy mekkora kompormisszumot kell, lehet hozni egy kapcsolatban, hol a határ. és eszembe jutott, amit a verandán mondott anno a barátnőm. innen már csak egy ugrás volt eljutni az otthonülésig. a nő otthonüléséig. hogy a férfi azt szeretné, a nő üljön otthon. persze, mellette csinálhat ezer más dolgot, de lényegében üljön otthon. csakhogy most mi történik azzal a nővel, aki otthon ül? mi marad neki, ha a házimunkák és az egyedüllétek közben nem akar kiégni? mert bármennyire is szeresse a családját, nyitásként, legtöbbször, ami marad, az a tévé és az internet.

és akkor eszembe jutott egy kép, amit anyám festett szemem elé, miközben egyszer régen gyalogoltunk haza a mezőről és előnkbe tárult az Olt. látod, az a rész, oda jártunk áztatni a kendert. nagy esemény volt, az egész falu ott volt. mindenkinek megvolt a dolga, a férfiaknak is. az asszonyok alsóneműre, ingre, alsószoknyára vetkőztek, a bugyogókat feltűrték a combjukra és úgy mentek be a vízbe. s nagy hancúrozások, viccelődések voltak ilyenkor. mi is mentünk, gyerekekül, ott tanulgattunk úszni. eltartott pár hétig ez a közös munka. és adom át ezt a képet. és mondom, hogy régen sem a négy fal között élt az asszony és nevelte a gyerekeket, vezette a háztartást, hanem kijártak, összejártak, s bár biztos, hogy minden kornak megvannak a maga problémái és korlátjai, mégis, egy közösségben sokkal több esély volt arra, hogy az érzelmek a felszínre jöjjenek, a történetek megtörténülhessenek.

és látom magam előtt a testresimuló fehér vásznakat, ahogy kiemelik a női testek vonalát, átsejlik a rózsaszín, a barna, kivillannak a vállak, a térdek, a viccektől pirulnak az arcok, a széltől omlanak a tincsek, a levegőben forrnak a szavak, s a tekintetek (el)döntenek eljövő esteket, életeket

Lélek-kések

2011-12-25T15:10:00.007+02:00

Főzés közben dolgozom fel az anyagot és a lelket. Ezért is imádok főzni. Mert van úgy, hogy megáll a kés a levegőben. Egy felismeréstől, egy emléktől.

A zöld petrezselymet vágtam éppen. Ez a fűszer alapfűszer, talán az első, amit megtanultam megkülönböztetni. Imádom az illatát, ízét. Szerettem nézni, ahogyan anyám, nagyanyám aprítják a lapítón. És hirtelen beugrott, hogy miért nem mentem férjhez. Nem azért, mert én nem szerettem volna, hanem mert anyám egész életében azért siránkozott, hogy miért is ment férjhez. És siratta meg nem történhető jövőjét, amikor neki nincs férje, vagy elvált. Mivel egyik se történt meg, ezt a vágyát belémsulykolta.

Eddig csak arról a traumáról volt divat beszélni, amit az okoz a gyereknek, ha elválnak a szülei. Pedig sokkal többen küzdünk azzal a traumával, hogy nem váltak el a szüleink. Ők lehet, hogy már rég túltették ezen magukat és vénségükre összeértek, de a legtöbb gyerek ennek következtében dönt a kapcsolatában. Azért válik el, akár többször is, vagy nem válik el, mert a szülei nem váltak el. Vagy az van, hogy megmutatja, ő majd másképp és jobban csinálja, vagy pedig szolidarizál a boldogtalanságukkal. Vagy férjez se megy, tehát a kiskaput meghagyja, mint például én.

Megelőlegeztem magamnak a bizalmat, hogy ez az évem csuda kemény lesz. És az lett. Számítom ezt az évet a születésnapomtól kezdve. Amikor ránkjárt a rúd. Úgy istenigazából, ahogy, minden kapcsolatban minimum egyszer, megtörténik. Szerencsém volt Pema Chödrönnel és még sok mindenkivel. Miközben szedett szét a fájdalom, adtam is oda magam. Semmim nem vontam vissza, semmit nem őríztem meg. Tudtam, csak akkor vihet magával arra az útra, amit az elmúlása után fogok járni, ha teljes lényemmel belemegyek. Nagyon sok negatív érzést megéltem. Mindezen érzések mögött, fölött, alatt, nevezzük bárhogy, volt egy megtartó erő, nevezzük szeretetnek, józanságnak, figyelő énnek, bárminek.

De bementem a fájdalmaim forrpontjába, és megnéztem, miért fáj, miért haragszom a többiekre, akik ezt a nagy kutyut végre felrobbantották. Tudtam, hálásnak kellene lennem (ez a hála aztán, később, ősszel, ki is virágzott bennem, és ki is tudtam fejezni az a személy iránt, akire olyan sokáig vetítettem ki a haragomat, s aki, ebben a történetben, a legártatlanabb volt), de előbb be kellett eveznem a halál vizeire. Oda, ahol meghalnak az illúziók. Meg kellett gyászolnom őket és útjukra kellett bocsájtanom. Ahogy néztem a halottat, és virrasztottam és gyászoltam, úgy lett egyre tisztább a kép.

Hogy nem a saját vágyaim ezek.

Csak a beidegződések, a hogyan kell, illik, szabadok, kellenne lenniükök, amiket még mindig magamban hordozok. Igazából örülnöm kellene és táncolnom és vigadom, és bort bontanom és megvendégelnem a barátaimat, mint a cigányok szokták temetésekkor, hogy ide, erre a peremföldemre is eljutottam. Hiszen nagyon messze vagyok már attól, ahol akkor álltam, amikor megrekedetten ácsorogtam egy helyzetben és egyfolytában attól féltem, hogy ez a jó kis biztonságos, langyos megrekedettség egyszer véget ér.

IGEN, véget ért.

Már más határokon járok. Más kérdések foglalkoztatnak, másképp látom magam, a párkapcsolatot, a családot, az istent, az embert, mindent, hiszen már régen nem az vagyok, aki szorultságomban voltam. A folyó, ami elviszi a holtakat, mindent szállít, virágszirmokat is, amiket hajamra szórhatok. És, igen, bármi lehet még és bármi megtörténhet, bármi, amit el tudok képzelni.

(Sőt, a jó hírem nemrég önmagam számára az volt, egy igen kényes, és forró és eleven helyzetben, hogy az is megtörténhet, amiről még csak nem is képzelődöm, ha van elég bátorságom önmagamhoz és a helyzet élességéhez.)

Előítéletek és másikra vádlóan mutató ujjaim hullottak le. Az egészben az volt a legszomorúbb, hogy nem is tudtam arról, hogy ennyien laknak már megint bennem (mármint előítéletek), hogy közben ennyire megkeményítettek és elfordítottak az élettől.

Az élettől, ami mindig változó, eleven, lüktető, forró és nyílt.

Megrekedtségem, szorultságom szorongatása közben nem tudtam szeretni azokat, akikkel együtt éltem, kitudjahányadik felszabadulásom történetét. Bár az eszem felfogta és tudta, hogy ez esély egy roppant gazdagodásra, a szívem és a gyomrom kitartóan félte a magáét. Aztán lassan összhang lett, utolérte a gyomrom a szívemet, a szívem az eszemet. És, bár a próbatételek, kérdőjelek, félelmek és kétkedések keményen jelentkeznek minden nap, úgy tudok visszanézni erre az évre, mint az egyik legnagyobb gátszakításosra. Ilyen volt a 2003-as és a 2006-os év is.

Mert, úgy látszik, az élet élni akar bennem, és, valahányszor ezt hosszú időre elfelejtem, a leckét, kivétel nélkül, mindig feladják. Még soha nem sikerült megúsznom, ezért inkább tanulok úszni. És, mivel valóban nem vagyok jó úszó és csak tanulok úszni, jól tudom, azt vízbe kapaszkodva nem lehet :)

Engels püspökről

2011-12-23T15:37:00.005+02:00

Derűje, ereje és nyugalma újra és újra meglep. Humora sziporkázik bele a reggelbe, kacagunk, kacagunk. Már, ha akarnám, se tudnám eldönteni, miért is járok hozzá. Hol úgy hallgatom, mint gyermek a mesét, hol pedig beszélgetünk, mintha csak a megnemszületettje lennék, máskor szemtől szembe, két egykorú kortalan. S miközben látszólag végekkel dolgozik, szedett-vedett anyagokkal, ujjai közé, szavaink mögé, állandóan beszövi magát az Isten.

Amikor felébredtünk, hogy itt Románia lett, és mi most már Romániában élünk, akkor a három püspök félretette mindenféle felekezeti dogmáját és összefogott. Képesek voltak eltekinteni a felekezeti problémáktól és azt nézni meg, hol, mit tudnak közösen csinálni. Nagyon sok mindent alkottak meg, indítottak el így együtt. Róluk nevezték el a Három püspök teret, ami most Agârbiceanu tér, de volt az Engels tér is. Így történhetett az meg, hogy édesapám hazajött és elmondta, no, tőlem is megkérdezték, hol is van az Engels püspök tér.

S miközben dűlöngélünk jókedvünkben, egymás szemében látjuk mindazt, ami e kacagás mögött, s amit talán csak így érdemes, és csak így lehet emberöltönnyire szabva, (el)viselni.

a szemrecsók százcsipetnyi erotikájáról

2011-12-18T23:15:00.003+02:00

...miután jól kihallgattam szíve fecsegését, azt mondtam a fejem fölött tornyosuló sok bajusznak és szakállnak, puszild meg a szemem. Melyiket? - kérdezte a bozótban lakó láthatatlan száj. Ezt, toltam fennebb a fejem, és találomra odatartottam egyik szemem. A puha pamacs futó puszit adott a szememre, aztán lejjebb hajolt és a másikra is egy hosszat. Majd vissza az elsőhöz, és arra is adott egy hosszabb puszit. Nehogy aztán kancsin ébredjek.

A világ látfalásába belefáradt mohó szemem felsóhajtott, a mindent tudni és látni és megfejteni akarás visszaszembolygott a szemfenékbe, összegomolyodott és dorombolni kezdett.

Szemhéjam alól apró, színes lepkék röpködtek elő.

Volt, amelyik sokáig a szempilláimon billegtette leheletszárnyát. Erre a billegésre aztán az arcom fölött motozó bajuszból meleg virágok hulltak meztelen vállamra, kulcscsontomra s csontszög keménységembe virágpor ízek nyíltak.

Mielőtt elment, testét még rámterítette paplannak, mert mégiscsak tél van, s én mégiscsak egyedül.

Amikor felébredtem, egyik szemem nyitva, a másik csukva kukucskáltam a világok között, s arra gondoltam, micsoda rövid álom volt.

Vagy talán mégsem...

pár szivárványsáv, amit karácsonyra kipingáltam magamból

2011-12-15T12:07:00.002+02:00

Szejeeet, nem szejeeet

2011-12-14T17:33:00.001+02:00

Amíg anyád ki nem takarítja a fejed, addig ne gyere óvodába. Még mást is mondott, már nem emlékszem, mit, de a lényege az volt, hogy megalázott. Mindenki előtt, a folyóson mondta ezt, három éves, tetves fejemnek. Anyánk minden szombaton megfürösztött, fürdés után levágta körmünket, megbogarászta a fejünket, hogy tiszta-e, vasárnap reggel pedig, miután szépen felöltöztetett és elindított volna templomba vagy a vasárnap délelőtti játszásra, felállított az ágyra, az ablak elé, és bekémlelt a szánkba, hogy véletlen nem feketedik-e fogunkban a szú. És, ha igen, akkor hétfőn irány a fogászat. Mindezt a hét felé szakadásában, három gyermekkel, szörnyű teherbírást igénylő munkahelye mellett.

Tudtam, anyám nem hibás, azt is, hogy én sem vagyok hibás. Ugyanis már akkor egy fejjel magasabb voltam az átlagnál, ez volt az egyik ok, amiért a leghátsó sorba ültetett az óvonéni. A másik ok pedig az volt, hogy egyszerűen csak nem szeretett. Éreztem ezt. A leghátsó sorban pedig szegény családokból származó gyerekek ültek, nyomorúságos háttérrel. Piszkosak voltak, és tetvesek is. A tetű pedig nem válogat, az én fejembe is átmászott. Minden idegemmel éreztem azt, hogy nem szeretnek, hogy megaláznak, hogy vannak kiválasztottak, a rendszerben a helyükön levő emberek és annak gyerekeik, és vagyunk mi, akiket ilyen vagy olyan okból kifolyólag kirekesztenek, engem történetesen azért, mert nagyapámat anno kuláknak bélyegezték. Három éves voltam, kezdenem kellett volna az óvodát, a kicsi csoportot, de hazamentem és kijelentettem, többé nem megyek óvodába.

Szerencsére abban az évben édesanyám megoldotta a helyzetet, nem is kellett mennem, nagymamám vigyázott rám. A következő évben aztán már olyan nagy tragédiák nem történtek, mert más óvonénihez kerültem, de azért megjegyeztem a szüleimnek, hogy addig ne várják, hogy hordjam haza a piros pontokat, pedig tudom a verseket és énekeket, amíg ők is nem kezdik el hordani az óvonéninek a kávékat, csokoládékat. Négy és fél éves fejjel tökéletesen felfogtam, mi történik. Láttam, hogyan működik az akkori rendszer. És a mi gyerekeink is látják, érzik, csápjaikkal letapogatják a mait. Ami változott is, a mi gyerekkorunk óta, meg nem is. Van, amikor jelzik nekünk, van, amikor nem, s esetleg csak majd húsz év múlva fogjuk megtudni valamelyik történetükből, hogy első bölcsis, ovis éveiből mi milyen nyomot hagy(ott) benne.

Minden szülő gondja, milyen hírű iskolába, óvodába írassa be gyerekét. Az én szüleimnek, falun, ilyen gondjuk nem lehetett, maximum a két óvonő közül választhattak. Idén nyáron kapkodtam a fejem, hallottam mindenfélét a sok óvodáról, iskoláról. A város rengeteg lehetősége, amelyekben nekem gyerekként nem lehetett részem, íme, feltárta arcát, hozva magával mind a jót, mind a rosszat. Végül nem egy óvoda hírneve, hanem egy óvonéni mellett döntöttem. Annyi jót hallottam róla, hogy elmentem „háztűznézőbe”. Bízva az ösztönömben, hallgattam őt, beszélgettem vele. Nem is annyira arra figyeltem, mit mond, hanem arra, hogy bennem az ő jelenléte milyen érzést kelt. Hogy jön az az érzés, hogy igen, erre az emberre szívesen rábízom a gyermekemet, vagy sem. És a gyomromban teljes csend volt és nyugalom. A zsigerek se moccantak. Ő lesz a gyermekem óvonénije, döntöttem el.

És azóta is, amikor délben megyek érte és sikerül kicsit beszélgetni az óvonénivel, azt hallom, hogy a gyermekem aznap milyen volt. Milyen volt a kedélye, az egészsége, milyen izgalmas dolgok történtek vele, hogyan viszonyul a többiekhez, hogyan reagál bizonyos helyzetekben, nem pedig azt, hogy mit tudott, vagy nem tudott, mit tanult, vagy nem tanult. Amikor pedig a gyermeknek vastagon takarodott az orra, nem azt mondta, hogy holnaptól ne hozd őt óvodába, mert elkapja a többi gyerek, hanem elmesélte, hogy a déli napsütésben kiül a gyerekekkel az udvarra, hagyja, hogy hasson a nap gyógyító ereje, és felszerelkezik papírzsebkendőkkel.

Úgy érzem, jó kezekben van, mert szeretve van, figyelnek rá, számba veszik, és az óvonéni anyai gondoskodásának köszönhetően olyan közösségi hangulat alakult ki, amelyik hoz valamit a régi, nagy családok erejéből.

Megjelent a Magyar Közoktatás novemberi számában

Adventi ajándék

2011-12-13T09:00:00.002+02:00

Gyerekkoromban szenvedélyesen szerettem festeni, rajzolni. De aztán, ahogyan a felnőttek többsége szokta, kinőttem ezt a szórakozásomat. Úgy tettem, mint mindenki más, tanultam, utaztam, dolgoztam, ismerkedtem az emberekkel, a világgal. Azt hittem, nagyon sok felfedezni való vár rám. A sok színesceruza, vízfesték elmaradozott, én pedig általában csak egy golyóstollal jártam a világom. Aztán megjelentek a számítógépek, és gyakran már a golyóstoll sem kellett. Egyszer aztán eléggé felnőttem ahhoz, hogy egy kisgyermek úgy döntsön, engem választ anyukájának. És meg is született a kisfiam, fel is cseperedett annyira, hogy egész nap rajzolni kellett vele. Rajzoltunk is, ő eleinte pirkákat, tőlem követelte a traktorokat. Ezernyi traktor után végre békén hagyott, kezdte ő maga papírra gurítani a kerekeket. Én a sok traktor után nemhogy rákaptam volna ismét a rajzolásra, hanem méginkább leszoktam róla. Egészen addig, amíg egy boltban rá nem akadtam egy babaházra. Fából készült babaház volt, pici bútorokkal. Rájuk férne egy kis szín, gondoltam, miközben a natúr szobácskát nézegettem. És, első adandó alkalommal, vásároltam magamnak ecseteket, temperát. Kis, kezdetleges tulipánokat festettem rájuk, és napot és holdat és csillagot. Kicsit maszatos képek lettek, girbegurba vonalakkal, esetlen mintákkal. De én dagadoztam a büszkeségtől, íme, az én művem. Kisfiam is értékelte művészetemet, rögtön ki is pingálta ő is a fakockáit vízfestékkel. És, ettől fogva, egyre csak azon törtem a fejem, mit is festhetnék még ki. Az már nem is érdekelt olyan nagyon, hogy milyen lesz, vagy, hogy felnőtt barátaim mit szólnak hozzá, úgyis tudtam, lesz, aki azt mondja majd, na, ennek sincs fontosabb dolga, vagy, hogy a ház fut, ő pedig gyerekeskedik, megint másvalaki szerint talán nem is illő, hogy ilyen haszontalan pepecseléshez ennyi türelmem legyen. Mint mondtam, nem érdekelt. Csak az az élmény érdekelt, amikor az ecsetet a kezembe vettem és felvittem a festéket a papírra, fára. Ilyenkor megszűnt az idő, vagy talán inkább lelassult, megcsendesedett. Táncolt az ecset, a színek és vonalak megelevenedtek és tiszta, ragyogó képek suhantak át a fejemen.

És eljött az advent ideje. Amikor amúgy is a csendre, a melegségre figyelünk, ami belőlünk, felénk árad. De ilyenkor mindenki ajándékozási lázban ég, ami nem mindig csendes, és nem mindig szívből jövő. Sokszor zaj és vakító fények és idegeskedések a kísérőtünetei ennek a láznak. Hogy, hogy nem, előkerült a festék meg az ecsetek. És festeni kezdtem. Miközben festettem, rokonaimra, barátaimra gondoltam. Kicsit olyan volt, mintha az ő kedélyállapotukat is festegetném, és igyekeztem jó meleg, vidám és életerős színeket használni. Lassan elkészültek a gyertyatartók, a mandalák, és lett egy kis tükör is, ami virágalakba, színekbe bújt. Amikor a kisfiam meglátta, azt mondta, hogy azt nem adjuk senkinek, mert az az övé. Az az igazság, hogy ezt magamnak festettem, magyaráztam neki, de ettől rögtön lelombozódott. Tudod mit, legyen ez a kis tükör a kettőnké, és, amikor belenézünk, akkor virágnak látjuk magunkat. Jó, egyezett bele lelkesen gyermekem, a kettőnk tükre lesz ez. De naponta csak egyszer szabad belenézni. Miért? kérdeztem csodálkozva. Azért, válaszolta ő nagyon komolyan, mert, ha naponta sokszor nézi meg magát benne az ember, akkor traktornak fogja látni magát.

(Bak Sára csodálatos rajzai)

ahol hárman összegyűlnek, a háromszög közepében kigyúl a fény

2011-12-09T13:25:00.005+02:00

valami hatalmas dolog történt, történik velem, amióta hazajöttem. akkorára nőtt a szívem és benne a világ, hogy szédülök bele a sok kék térbe. tudom, a kacagás szív, tér, égtágító. amióta az ember elkezdett kacagni, úgy szívből, igazán, tágul a világegyetem. mert kell a hely a sok gurgulának.

és vannak emberek, akikkel nagyon furcsa konstellációk jönnek létre. ritka, amikor összejön egy hármas barátság úgy, hogy kettesben, külön-külön is egyformán őszinte és nyílt és bátor és gyöngéd. emiatt, amikor a három ember összekerül, órási erők szabadulnak fel. tényleg azt érzed, reng körülötted a világ, dőlnek a falak, kotródnak a hazugságok a szívekből, a fejekből, de még a lábujjakból is. megnyílsz, mert tudod, védve vagy, nem érhet bántodás, barátok meleg tekintete őríz.

köszönöm J-nek és T-nek ezt az élményt, ezt a karácsonyi előzetest, ezeket az eleven baráti órákat, napokat, szépeket.

Márkusnak a kalandozásokból lett Zsoltról

2011-11-29T07:36:00.013+02:00

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy méhecske, aki egész nap csak zümmögött, gyűjtötte a méznek valót, röpdösött, hordta, vitte a nektárt. Csak úgy kacskaringózott nyomában a sok ZZZZZ, mint egy S betű. De egyszer a méhecske úgy döntött, hogy ő bizony elfáradt. Bement a kaptárba, és többé azt sem mondta, mukk, nemhogy ZZZZZ.

Ettől fogva csak üldögélt naphosszat, ette a finom nektárt és nézett ki az ablakon. Senki nem tudhatta többé, mi jár a fejében.

A sok Zéből a Z betű, a kacSkaringóból pedig az S sokáig várakoztak a kaptár előtt. Unalmukban piszkálták az orrukat, , vakarták a fejüket, sőt, egyszer, amikor arra járt egy ZSuzsi még fel is sorakoztak egymás mellé, hátha, hátha, de bármit is eszeltek ki, az idő nem telt olyan gyorsan, mint amikor még nagy volt a Sürgés és a nyüZsgés.

A vánszorgó időbe aztán elkezdtek beleÓbégatni, s addig, addig Óbégatták, hogy mi dOlguk a világon, míg köréjük nőtt egy O betű. No, lett is nagy kergetőzés, gurigázás. Addig mind hanczúrozott Z, S meg O, míg a nagy vigasságuk oda nem csábított egy LOvat.

Nosza, fel is pattantak rá a betűk és belovagolták az erdőket, mezőket, átúsztatták az Óperenciás tengert, felkaptattak az Üveghegyre, aztán még azon is túlra, még Bolondériába is eljutottak, ahol azt mondja az O betű, ő itt leszáll s elmegy keréknek, mert, úgy látja, elég sokan vannak, akiknek pont ő hiányzik.

Z és S csak lovagoltak tovább, trapatrapa trapatrapa, éjjel, nappal, szüntelenül és közben valamit nagyon kerestek, mert egész nap csak azt ZSongták, keresem, keresem, nem kapom, ha megkapom, megfogom.

No, ebből legyen elég , szóltam rájuk ma hajnalban, mert én ettől lassacskán beZSongok. Pont.

- Hát ez az! - kiáltott fel boldogan Z, S meg a LÓ. Azzal kinyúltak a füzetből, s elkapták a ponT végét. Leszállt a LÓról a Z, utána az S, aztán meg az O, végül pedig az L. És odabiggyesztették maguk mögé, sereghajtónak a T-t. Így lett a kalandozásokból

Z S O L T

Így volt, végenincs mese lett.

Ha Z, S meg a LÓ a ponTból a T betűt ki nem kapták volna, az én mesém végére is pont kerülhetett volna

de így

az adventről

2011-11-27T12:01:00.004+02:00

peccsbogyókkal

és vendégekkel

hidegekben a mosoly

2011-11-26T21:26:00.003+02:00

ma megint szétszedett a fájdalom. bármennyire is készülj rá, úgyis csattan, amikor arcul üt.

ma a kérdés egy autóban, Márkus egy volt bölcsistársától, egy bűbáj csacsogótól: nektek nincs apukátok? de van, csak máshol lakik. feleltem.

hátratekintettem. fogtam fiam szemét, hogy tudja, erősen tudja, Vagyunk Neki.

az én szemem már nem fogja senki.

felnőttem.

de már olyan régen felnőttem, hogy most már jól esne, ha bár a kezem megfogná néha valaki. jól fogna két meleg tenyér.

szépen keretezné lehúnyt arcomat.

Márkus takarójáról

2011-11-25T09:44:00.006+02:00

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy M betű. Ez az M betű egy kerítés tetején ücsörgött, lógatta a lábát és bosszankodott azon, hogy őt senki nem veszi észre, mivel pont olyan, mint a kerítés teteje, ilyen: /|/|

Egy nap azonban arra sétált egy férfi, akit Ágostonnak hívtak. Megszólította az M betű Ágostoból az Á-t: - Hé, te, lenne-e kedved elindulni velem Ámulatba ejteni a világot? - Hogyne lenne, felelte az Á betű, s azzal faképnél hagyta Ágostont. Goston egy darabig hüledezett, de aztán úgy gondolta, még meghül, ha sokáig ácsorog egy helyben, inkább elindul egyet abba a városba, aminek, egy betű kivételével, pontosan az a neve, mint neki.

M betű pedig Á betű társaságában az erdő felé vette az útját, ahol szembetalálkoztak egy Rókával. De hiába volt Ravasz a Róka, mert, amikor Á betű arra kérte, mondja szépen, ÁÁáá, hadd lássa, nem piros-e véletlenül a torka, megszeppent bizony, mert nem volt válogatós, megette a fagyott csiRkét is. De, amint ott állott a Róka tátott szájjal, M betű kikapta a toRkából az R betűt. Ott maradt R nélkül az Óka. De nem sokáig óka-bókászott búsan, mert szembeFutott vele egy F betű. Valami Fegyencről szökött meg éppen, de Óka elkapta, az orrára biggyesztette, s azzal Felcsapott Fókának. Most ott sütkérezik valahol az Északi Sziklán.

M, Á és R betű pedig addig csatangolt tovább az erdőben, míg bele nem botoltak egy nagy KŐbe. No, ha belebotoltak, le is szerelték róla azonnal a Kiálló K-t, s otthagyták a nagy Ő-t egyedül. Gondolhatjátok, milyen hisztéria lett a városban, amikor híre terjedt, hogy a nagy Ő valahol az erdőben rejtőzködik. Még a nyugdíjasok klubjában is lázas kirándulásszervezésbe fogtak.

Közben M, Á, R és K betű ráakadt egy padon gunnyasztó Uborkára, aki Unta az életét, Undorodott mindentől és Utált mindenkit. No, ha ennyire van, gondolták a betűk, igazán mindegy lesz neki, hogy egy betűvel többen vagy kevesebben Úznak, és lehÚzták róla az U betűt. Híj, egyszeriben felpattant a padra Borka, vidám kedvű legényke lett belőle , s talán még most is ott ropja a legényest a padon, hacsak közben el nem ment Borozni ebben a hidegben.

M, Á, R, K és U egy házhoz érkeztek, ahol egy menyecske éppen egy csipetnyi Sót készült szórni az ételbe. De a betűbarátok kicsippentették ujjai közül az S betűt, s ott maradt a menyecske egy hosszú Ó-val. Ó! - kiáltott fel haragosan, - megálljatok ákombákomok! - s azzal elcsípte a kifele iszkirilő betűcsapat grabancát. - Felfűzlek benneteket s rávarrlak egy takaróra, mielőtt még nagyobb galyibát csaptok.

Ezt a takarót aztán egy kisfiúnak ajándékozta, akit úgy hívnak,

M Á R K U S.

Ha a menyecske a betűket nyakon nem csípte volna, az én mesém is tovább tartott volna.

Tegnap este mondtam ezt a mesét Márkusnak és végig nevetett, gurgulázott gyönyörűségében. Remélem másnak is tetszik, még akkor is, ha ez nagyon márkusos mese lett :)

a cseppekről

2011-11-21T16:15:00.002+02:00

csendórákba fagyott percek
őszsötétbe borult szemek
hangjukba halt énekek

*********************

álomillatú fejecske
körbe, körbe kicsi kecske
fényostorból holdtitok

*********************

napbirokra keltek reggel
naphancúrba fogtak este
s alvás előtt meggyomrozták
a köldökök mögött lakó
csillagot

monológjairól a pletykapadokon

2011-11-17T16:49:00.002+02:00

zárkózom felfelé a pletykadeszkán

a házi táncról

2011-11-16T11:46:00.001+02:00

KI?

2011-11-16T09:25:00.000+02:00

Ki viszi át a Szerelmet

"Létem ha végleg lemerült
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantú mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerült,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!"

(Nagy László)

a lányok és asszonyok szépjéről

2011-11-11T12:06:00.001+02:00

a transindexen

a vízimonyó és a kulcslyukmonyó rendkívüli találkozásáról

2011-11-09T16:51:00.004+02:00

A csomagok a lábamnál, állok a nyitott kapuban és kiabálok vissza a kisfiamnak, hogy most már igazán tegye le a horgászbot méretű karót, mert az nem fér be a taxiba. Türelmetlenül forgatom a szemem, amikor azt látom, valami pici piros fordul be a kapun, a két cipőm közötti résben. – Jó napot, kiált fel nekem egy csengő hang, - és jó utat! Mondta Lackó, hogy elutaznak s gondoltam, addig meglátogatom Samut, ne árválkodjon itt magában. Azzal már el is tűnik a kis, piros fejkendő az avarban. Tátott szájjal bámulok utána. Nem is tudtam, hogy léteznek még monyómenyecskék, mégpedig az ilyen rátermett fajtából.

Samu úgy döntött, hogy most már kezd nehezére esni a lustálkodás, és az önsajnálat is csak addig jó móka, amíg van nézőközönség. Most, hogy ismét egyedül maradt Bettyvel, a kutyával, mert Lackó elköltözött s a ház lakói is ismét elcsavarogtak valamerre, volt ideje gondolkodni azon, hogy mit is kezdjen őszi napjaival. Amíg nem volt körülötte mozgás, csak ő maga a diókkal, naplementékkel és a csatornatisztogatásával, addig jól el is volt a mindennapi szokásaival. De amióta megismerte Lackót, Betty-t, a Vágottszeműt, a két láthatatlan süsüfélét, és a Vágottszemű anyukáját, ha egyedül maradt, egyre ritkábban beszélt hozzá a csend. Leginkább csak süketül kongott. Hiányozni kezdett neki Lackó, még a hülyeségei is hiányoztak. No, nem baj, lóra, határozta el magát. Keserűség ellen jó lesz egy kis kaland. Megpróbálok bejutni a Vágottszemű szobájába. Úgy tudom, rengeteg játék van ott. Azzal lecsúszott a csatornán, diskurált egy cseppet Bettyvel, aki már megszokta, hogy Samu nem ennivaló, és bemászott a kulcslyukon. Vagyis csak bemászott volna, ha nem ütközik bele valami puha, meleg kerekségbe. – Lassan a testtel, szólt oda neki valaki a sötétben, előbb kitakarítok, mert vagy száz éve nem takarította ki senki ezt a zárt. Aztán lehet tovább csörtetni.

Samu szaporán pislogott. Próbálta felfogni, mi is történik, de csak a virágillatú sötétet érezte maga körül, látni nem látott semmit. Ekkor valaki megragadta a kezét és megrázta. – Lujzi vagyok, mondta az előbbi hang, Lackó és Lilla szomszédja. Mondták, hogy egyedül vagy itthon vagy két hétig és gondoltam, eljövök hozzád vendégségbe. Én egy kulcslyukmonyó vagyok. Az a dolgom, hogy kitakarítom az eldugult zárakat, hogy simán forduljon bennük a kulcs. No, ezzel már végeztem is, most már igazán meghívhatnál egy teára.

Samu megszeppenten hallgatott. Ekkor ismét megszólalt a hang, most már egészen kedvesen: - Gyere, erre van a konyha, érzem a szagáról. És én majd megfőzöm nekünk a teát. Ekkor a puha melegség eltűnt és a kulcslyukat elárasztotta a vakító fény. Samu is kikecmergett a hang nyomában. És, kiérve, jól megbámulta a hang tulajdonosát. Kerek arcú, seprűpillájú, piros fejkendős monyómenyecske állt előtte és olyan gyönyörűen mosolygott, hogy ettől a mosolytól Samu rögtön megkívánta a vajas pirítóskenyeret. Lujzi tüstént neki is fogott a teafőzésnek. Samu pedig csak bámulta a szapora kezeket, a villanó szoknyafodrokat, fejkendő csücsköt és úgy érezte, most már örökkétig itt akar ülni, a Vágottszeműék konyhájában, és várni a kulcslyukmonyóra, és nézni őt és könyökölni. De nem sokáig könyökölhetett, mert egyszer csak egy gyertyacsonkot nyomtak az egyik kezébe, akkora volt a pici monyó mellett, mint egy fáklya, a másikba pedig egy szál gyufát. – Gyere, szólott oda neki Lujzi, nem vendégeskedhetünk hívatlanul a Vágottszeműeknél. Majd hálából azért, hogy itt megfőzhettük a teát, elmosogatom a kávéscsészéjüket. Látom, itt hagyták piszkosan. Ha holnap nekifogok, amire hazajönnek talán be is fejezem. S most menjünk fel a csatornába, nálad fogjuk meginni a teát, gyertyafény mellett. Samu fejében kóvályogtak a gondolatok, két hét, vendégség, gyertyafényes tea, mosogatás. Mire az egyik gondolatot nyakon csíphette volna, előtolakodott egy másik s csak még nagyobb lett a fejében a zűrzavar. – Eh, gondolta magában, egyszerre csak egy dologra koncentrálok, és akkor talán sikerül kitisztítani a fejemet. És úgy döntött, hogy ennek az egy dolognak a szerepére ebben ez esetben Lujzi éppen megfelelő lesz.

Gyalogoltunk a nővéremhez, sötét volt, néztük a teleholdat, a csillagokat. Ahogy felfele tartott fejjel baktattunk az estében, kisfiam megszólalt: - Látod, anya, azt a magasat ott, ott laknak a vízimonyók, s a mellettünk magasodó víztoronyra mutatott. Azzal, a kezében levő játékfarkast a füléhez téve, fel is hívta Samut, hogy meghívja őt is a víztoronyba vendégségbe. – Most nem jöhet Samu, éppen gyertyafényes teát iszik egy monyónénivel a háztetőn, magyarázta. Kikerekedett szemmel hallgattam és egy kicsit megijedtem a gyertyától a háztetőnkön. De, végül is, gondoltam aztán, ha Samu vízimonyó, mégiscsak kell értenie a tűzoltáshoz, ha véletlen elalvás előtt elfelejtenék elfújni a gyertyát.

(Bak Sára csudálatos rajzai)

Találkozások a Kincsek Házában

2011-11-03T21:14:00.002+02:00

Szeretek tanítani, általában mindegy, milyen korosztályt, de a fő kedvencek mégis a kamaszok maradnak. Amikor hamvas fejjel, huszonkét évesen hazakerültem szülőfalumba, Olthévízre tanárnak, még egyik kétségbeesésből a másikba estem már a tanítás puszta gondolatától is. Azt hittem, kényszerűségből kerülök haza, mivel az egyetem után nem kínálkozik jobb lehetőség. És ebben a kényszerűségben szongtam egészen az első nap első órájáig. Osztályt is kaptam, a hetedikesek osztályfőnöke lettem. És vártam az első letesztelést, az első találkozást, ami meghatározó szokott lenni. Mostani tapasztalatommal azt mondanám, nem egy tudatos tesztelés ez, hanem a gyermek az első pillanatban megpróbál rákapcsolódni a tanárra. Ha ez az egymásra kapcsolódni vágyás közös, akkor megtörténik a találkozás. És ettől fogva a tanár lehet az a tanár, akinek óráján fegyelem van, pedig szinte soha nem fegyelmez, akinek óráin nem puskáznak a gyermekek, mert nem jön, hogy ezt tegyék, és olyan közös munka folyik, olyan egymást építés, amely elröpteti azt az ötven percet. Az első percek után azt éreztem, engem az Isten is tanárnak teremtett. Mert jelen tudtam lenni, könnyedén, erőfeszítés nélkül, mert úgy éreztem minden óra után, hogy a kincsek házában járhattam, kelhettem, hogy minden gyermek valami olyan árnyalattal színezi életem, amilyennel csak, és csakis ő képes erre. Akkor azt hittem, a tanításnak, a gyermekek között tartózkodásnak ez lehet az egyedüli formája, a romániai oktatási rendszer kereteihez igazodva, azokba illeszkedve. Amikor egy év és mondhatnám, hogy szakmai szempontból a legtartalmasabb, legszebb és leggazdagabb év után más fele kanyarodott életem útja, kétségbeestem. Vissza szeretnék kerülni a gyermekek közé, kiáltotta teljes lelkem.

Aztán nem egészen másfél év után Finnországban egy elemi iskolában alkalmaztak segédtanítóként. Ami nálunk szükségmegoldás, azzal ott még csak kisérleteztek, az összevont osztállyal. Elsősök és másodikosok voltak az osztályban. A kérdőjelek és kételyek ott is megtámadták egész valómat, hogy nem túl nagy fába vágtam-e a fejszémet, hogy képes leszek-e anyanyelvi osztályban foglalkozni ezekkel a csöpségekkel úgy, hogy tevékenységem hasznukra váljék és ne kárt okozzak a fejlődésükben. Biztatásképpen az igazgatónő szavait ismételgettem magamban, aki, amikor meginterjúvolt, azt mondta, azért is alkalmaz, mert érzi bennünk, kelet-európaiakban az autoritást. Hogy azok a pici, finn gyerekek mit éreztek bennem, nem tudom. De tény, hogy velem másképp viselkedtek, mint a tanítónénijükkel. Kevésbé szertelenkedtek, és, bár arra számítottam, hogy nyelvi hibáimat esetleg kinevetik, ez soha nem fordult elő. Utólag tudtam meg, hogy az év végi ünnepségre azért jött el sok szülő, mert a gyerekeik, akik számomra még a nagy finn szabadosan nevelés keretei közül is sokszor kilógtak viselkedés szempontjából, nos, ők kérték a szüleiket, jöjjenek el, ismerjenek meg engem.

Bár izgalmas élmény volt számomra a kicsinyek világa, mégis, lelkem mélyén a kamaszok körébe vágytam vissza. Mert ott vannak a mezsgyén, a szellemi élet nyíló kapuiban, az egyik legegyértelműbb útkereszteződésben, sérüléseikkel, zárkózottságukkal, mégis, a zárt kapukat döngető kíváncsiságukkal, amellyel eresztenék is bele magukat a világba, és ugyanakkor vonnák is vissza, őríznék is meg magukban a kicsit, az idillt, a felnőttekénél kevesebb felelősséget igénylő gyermeki ént.

És pár napja kívánságom ismét teljesült. Vătămăniuc-Bartha Éva Tímea, aki testnevelő az Apáczai Csere János Elméleti Líceumban, egy másik lelkes kolleganőjével, Nagy-Wolf Ildikóval közösen már második alkalommal szervezték meg az Egészség-napot iskolájukban. Ezúttal merészebb ötletekkel gazdagították a programot és megkértek, ez alkalomból ismertessem meg a gyerekekkel a jógát.
A kis, alagsori tornateremben zsúfolódott össze a több, mint harmic nagykamasz, fiúk, lányok, egymással, magukkal, velem ismerkedve. S bár először ismét bepánikoltam egy kissé, csodálatos volt látni, ahogy ez a teremnyi zsibongó, viháncoló, röhécselő fiatal gyakorlatról gyakorlatra csendesedik le, igyekszik, tartja tiszteleben társait, és a meditációs, relaxációs gyakorlatoknál olyan szinten képes elmélyülni, elcsendesedni, hogy rosszul esik neki visszajönni a kintről beáradó zajba, motorbőgésbe. Képesek voltak többször, több percig közösen csendben lenni, megerősíteni saját csendjüket az együtt hallgatásból, elmélyülésből származó erővel. Nem ismertem senkit közülük, és nem mindenki azért jött el, mert ez érdekelte, hanem, mert már csak ide volt hely, vagy nem akadt jobb ötlete, hogy milyen programra is iratkozzék. A visszajelzésekből ítélve a közös elcsendesedés tetszett nekik a legjobban. Azt mondta az egyik fiú a mellette ülő társának, mondj nekem egy olyan órát, amelyiken így tudtunk csendben lenni.

Nos, kavarognak bennem a fogalmak, amelyekkel olyan nehéz leírni az első találkozásokat egy csoporttal, vagy azt, hogy mitől lesz sikeres egy első találkozás. Autoritás, egymásra hangolódás, kölcsönös érdeklődés, tisztelet, szakmai felkészültség? Lehet, hogy mindez együtt, és talán ennél egy picivel több. És ez a picivel több az a szeretet, ami megnyit feléjük, amitől úgy adom magam oda, amilyen vagyok, és, a lényeg talán pont ebben van, az odaadásban.

(megjelent az októberi Közoktatásban)

Namaste

2011-11-02T17:03:00.002+02:00

"Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idõ egésze,
mit száz ezer õs szemlélget velem.

Látom, mit õk nem láttak, mert kapáltak,
öltek, öleltek, tették, ami kell.
S õk látják azt, az anyagba leszálltak,
mit én nem látok, ha vallani kell.

Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
Enyém a mult és övék a jelen.
Verset irunk - õk fogják ceruzámat
s én érzem õket és emlékezem.

Anyám kún volt, az apám félig székely,
félig román, vagy tán egészen az.
Anyám szájából édes volt az étel,
apám szájából szép volt az igaz.
Mikor mozdulok, õk ölelik egymást.
Elszomorodom néha emiatt -
ez az elmulás. Ebbõl vagyok. „Meglásd,
ha majd nem leszünk!...” - megszólítanak.

Megszólítanak, mert õk én vagyok már;
gyenge létemre így vagyok erõs,
ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,
mert az õssejtig vagyok minden õs -
az Õs vagyok, mely sokasodni foszlik:
apám- s anyámmá válok boldogon,
s apám, anyám maga is ketté oszlik
s én lelkes Eggyé így szaporodom!"

Köszönet Tőrös Ildikónak,

és köszönet Szabó Borinak.

egy villanásról a titkok ládájából

2011-10-27T00:11:00.002+03:00

a ma esti szívemet nem cserélném el senkiére, senkiére. és még csak nem is szerelmes. sokkal, sokkal több annál. meleg, és erősen dobog és csupacsupa bársony. nincs annál nagyobb megkönnyebbülés, mint amikor az ember rájön, a harag is csak egy illuzió. és amikor az az erő, ami eddig a haragot táplálta, átváltozik melegséggé a másik ember iránt, meglátod őt, úgy, amilyen.

szép. ember.

az örök szinkronicitásról

2011-10-26T10:14:00.004+03:00

tegnap este piros-fehérben, szinte fekete hajammal elmentem színházba. s szemem befeketedett előbb az ámulattól, hogy már megint micsoda szinkronicitás, aztán fekete is maradt.

(gondolkodtam azon, miért nem voltam benne a darabban, miért nem szippantott be, miért nem érintett meg úgy, mint amire számítottam, és itt bekúszott egy kép, egy furcsa érzés, hogy mindezen már régen túl vagyok, mindezeken az érzéseken, álomébrenlét mezsgyéken, szenvedésen és félelmen és átverésen és eszmélésen. régen. régen. nem rázott meg, nem vitt vissza valami ős szégyenérzethez, hanem, igen, ilyenek vagyunk, ezek vagyunk, mind. mindannyiunknak át kell menni a félelem és fájdalom alagútján. senki meg nem úszhatja. az a láng, amit mindannyian hordozunk magunkban, a darabban nem lobbant lángra. talán, ha ez megtörtént volna, visszaadja szemem barnáját. de nem történt meg. csak a gyertya fekete kanóca maradt. és a halvány, bizonytalan, sejtett láng mintha valahol máshol lenne, lehetne. nem erősítette meg a fényt. talán nem is ez volt a cél. talán csak az igény érzetének a felkeltése. és ez sikerült.)

update a kakashoz

2011-10-21T15:31:00.002+03:00

ma kiderült, a rucacombot a ruca tojja :)

a felhőfoszlányokról

2011-10-20T11:00:00.003+03:00

(a ma reggeli csett eleje)
elegge megkerdojelezodik bennem egyfolytaban a muveszet hitele. hogy mit miert

a magasabb cel az lenne, hogy megmozgasson es felemeljen. de a legtobben ezt annak az aran erik el, hogy egy csomo mindenkire rataposnak, es kikerik maguknak, ok felette allnak a jonak es a rossznak, mert ok muveszek. fel kell aldozni a tomeget, ami ugyis csak tomeg, a muveszet oltaran. nos, itt en nem tudom nem feltenni a kerdest, megeri? ha nem tudod felemelni a tomeget, amelyikbol kivalasztodsz, akkor hiteles vagy?

mert, bar en nem erre fektetem a hangsulyt, lehet, hogy en is muvesz vagyok, nem? de nem ugy dolgozok, alkotok, hogy kozben masokat megnyomoritok, es kussoljanak kozben, mert mualkotas szuletik. sot, legyenek halasak, hogy egyaltalan.

mi az, hogy hiteles elet? onmagad fele mindig onzonek lenni, vagy ugy elni, hogy viszed magaddal az egesz emberiseget. tudataban lenni, hogy a te fejlodesed osszefugg a masokeval. es senki nem kaparhatja csak maganak a gesztenyet.

na. jol kipakoltam. csak azt latom, hogy a hitelesseget egyre inkabb osszetevesztik az oncelusaggal. az elet pedig nem oncelu es nem egy maganyos utazas, hanem egy nagy, kozos luktetes. s amikor erre a luktetesre, csak egy kicsit is, raerzel, akkor kinyilik szivedben az egyutterzes.

es latod, amit levi mondott egyszer, es azota is bennem, hogy senki nem rossz, csak mindenkinek van valami baja.

es ez a baja az o szinvonala. minden lepcsofok egyforman ertekes, mert mind a lepcso resze

de abbol, h ki milyen problemakkal kuzd, nagyon jol lehet latni, hogy hol all a lepcson.

egy szep kis panorama.

es ezert a bajaink nem bajok.

de, aki egyedul akar felfutni a lepcson, az minduntalan orra bukik :)

mert vagy visszahuzzak a tobbiek, vagy belebotlik az elotte levokbe :)

es az egyetlen kiutat, ami jarhato lenne, nem akarja senki elfogadni. azt, hogy az ut szenvedessel jar. es kesz. nem vakacio, hanem kokemeny utazas. nem nyaralni jottunk a vilagra, hanem minden pillanatban meghalni es ujjaszuletni. es ez kenyelmetlen. es, ha ezt el tudod fogadni, h szenvedes van, volt es lesz, akkor ezzel egyutt meg lehetsz sokszor boldog es erezheted sokszor ugy, hogy konnyu az eleted :)

(és a csett vége)

(10:52:40 AM) ő: te Edó, ez megragadt, csak visszakerdek
(10:52:59 AM) ő: te muvesznek erzed-e magad?
(10:53:28 AM) én: amikor alkotok, az vagyok
(10:53:41 AM) én: egyebkent meg teljesen lenyegtelen, hogy mi vagyok
(10:53:52 AM) ő: oke
(10:54:04 AM) én: igy okes?
(10:54:05 AM) én: :D
(10:54:12 AM) ő: igen, meg vagyok elegedve :D
(10:54:19 AM) én: :D :D :D
(10:56:32 AM) én: vagyis nem teljesen lenyegtelen, hogy mi vagyok. mindig vagyok valami. az orgazmus legmelyeben meg a testet is atszellemito no, ha csak etye-petyere sikerul, akkor verig kurva, hogy legalabb elvezzem, ha fozok, akkor en vagyok a sef es a kukta, ha meditalok, akkor a probalkozasom a meditaciora. ha valaki megdicseri vagy lehurrogja az irasomat, akkor a majhizlalo vagy bilifuletort egocska :) s ilyenek
(10:56:59 AM) ő: hehe

egy örök kedvenc s napsugár fonatok

2011-10-19T16:03:00.004+03:00

"Elégedetté tesz, hogy így alakult az életem. Gazdag volt, és sokat kaptam tőle. Ennyi mindenre hogyan is számíthattam volna. Csupa előre nem látható dolog volt, ami történt. Némelyik másképp is alakulhatott volna, ha én magam másmilyen vagyok. De hát úgy történt, ahogyan történnie kellett; mert épp azáltal lett ilyen, hogy olyan vagyok, amilyen vagyok. Sok minden szándékoltan jött létre, és nem vált mindig javamra. De nagyrészt természetesen és sorszserűen bontakozott ki. Megbántam sok ostobaságot, ami a konokságomból származott, ám ha nem lettem volna konok, nem érem el célomat. Így hát csalódtam is, meg nem is. Csalódtam az emberekben, és csalódtam magamban. Csodálatos dolgokat tudtam meg emberekről, és többet végeztem el, mint amennyit magamtól elvártam. nem alkothatok magamnak végérvényes ítéletet, mert az életjelenség és az emberjelenség túlságosan sokrétű. Amint öregedtem, egyre kevésbé értettem magam, egyre kevésbé ismertem magamra, és egyre kevesebbet tudtam magamról.

Csodálkozom magamon, csalódtam magamban, örülök magamnak. Bánatos vagyok, levert, föllelkesült. Ez mind én vagyok, de nem tudom magam összegezni. Képtelen vagyok valamilyen végérvényes érték vagy értéktelenség megállapítására, nem tudom megítélni magamat és az életemet. Semmiben sem vagyok egészen bizonyos. Nincs végső meggyőződésem tulajdonképpen semmiről sem. Csak annyit tudok, hogy megszülettem és élek, és úgy érzem, mintha hordozna valami. Létezésem olyan alapon nyugszik, amit nem ismerek. De mind e sok bizonytalanság ellenére is szilárdnak érzem a meglevőt és szükségszerűnek, hogy ilyen vagyok."

(C.G. Jung, Gondolatok a látszatról és a létezésről)

Tegnap, a közös jóga előtt, ezt olvastam fel. Hogy a többiekhez mi jutott el, nem tudom. De engem mindig megérint. Most is, segített letenni valamit, ami már rég nincs is a hátamon, de én cipelem hősiesen. És ma már kacagva tudtam mondani Zsóka néninek, hogy ezzel a szövőszék vásárral talán még önmagam őrültségeihez képest is túl őrült voltam. Zsóka néni megnyugtatott, hogy nem is. Holnap, ha ragyog, lemosom őkelmét, no nem Zsóka nénit, hanem az osztovátát. És lemértük megint, és megnéztük és hümmgettünk és el fog férni a szobában és még táncolni is marad hely, ha nagyon muszáj. És zongorázni is. A pálkatapéter már egészen jól megy, és, ha lekerülök a zongorajavító listájáról, még szólni is szépen fog.

S a laptop mellett, amin szövöm a szöveget, lesz a szövőszék, amin a szövetet. ha

ha nem rezelek be a szövés végtelen mintát és kombinációt kínáló birodalmától, aminek Zsóka néni még csak a kapuját nyitotta ki, és én máris szédülök, és itt-ott, a hajam közül, kikandikál egy-egy kérdőjel

a krónikus krónikásokról

2011-10-19T10:34:00.005+03:00

amikor kölcsönkértem, a nyáron, a címe fogott meg. már jó sokadik könyve volt, amit kezembe vettem, mindegyiket úgy, hogy na, most betöröm. és mindegyiket letettem és letörtem. mert nem értettem. ezt sem értettem, akkor sem, amikor ott, a sógornőmnél belelapoztam. és utána sem, pedig párszor kézbevettem. aztán vissza az olvasandó könyvek stócára. fogynak a könyvek, így aztán megint előkerült. és egyből értettem és mindent. két harmadánál tartok. olvasok este, olvasok reggel, amikor tudok. ma négykor ébredtem, két órát olvastam, aztán jógáztam, aztánmosogattam, kávét, reggelit főztem, s amig a kis gombóc mellettem mocorogni nem kezdett, olvastam ismét, a reggeli kávé gőzében. és oszlott a gőz az agyamról. minden tiszta, logikus. és érthető. eléggé gyanús, hogy egyszeriben ilyen érthetővé vált.

Steiner Az Akasha Krónikából c. könyvéről van szó.

aztán, egyszer csak, felnyitottam az utószónál. és, akit említ az utószó szerzője, az nem más, mint László Ervin és a kvantumvákuum elmélete. és akkor, természetesen, csak néztem. ugyanis pont egy hete vendégem volt Szabó Bori és pont azon a helyen ülve, ahol én olvastam ma reggel, beszélt nekem László Ervinről.

puritán magáról

2011-10-17T16:57:00.002+03:00

aki pakolt és pakolt, szinte csukott szemmel, hogy ne lássa, amit. és aztán kibőgte az összes sósgombocot, amik, pofátlanul, megjelentek a torkában. szinte elrontották a finom kávét és az őszi verőfényt a verandán. csak csurgott az arcom, a napfény, az ősz, az emlékek, a tárgyak, az emberek, a szerelmek, a várások, a varrások, a csuprok és minden. s még szerencse, hogy közben nem jutott eszembe csodálkozni azon, hogy így tudok sírni egy ékszer miatt. én. pont én. mert lehet, hogy a csodálkozás elállította volna a bőgést, és fuccs lett volna a sós csurgásnak.

Lackó füléről és Samu szívéről

2011-10-16T23:24:00.004+03:00

Samu, a vén vízimonyó éppen készült eltenni magát télire. No, nem készített magából befőttet, csak éppen igyekezett minél vastagabb hájréteget felhalmozni bundája alá. Nem kötelező a monyóknak a hibernálás, legtöbbjük mégis ezt teszi. Megkezdik ősz végén a hibernálást és kora tavaszig ki sem dugják orrukat a hasukból, ugyanis összegöngyölödve alszanak. A monyók, s közülük is leginkább a vízimonyók, a napfény, a meleg és az éltető eső szerelmesei.

Nos, ebbe a hájnövesztő ténykedésébe, ami abból állt, hogy egy frissen szerzett kockacukrot nyalogatott, toppant be Lackó, a monyófickó. Samu eleinte rá se hederített. Megszokta már, hogy most már ketten laknak nála. De mégis, Lackó betoppanásával megtelt a levegő valami megmagyarázhatatlanul nyugtalanítóval. Nézte a kockacukrot, a lyukas mogyorót, amin ült, hogy elérhesse a kockacukor tetejét, a csatornát, de nem bírt rájönni, mi az a vibrálás, amitől mintha táncolni akarnának a szőrszálai. Lackó, a monyófickó, felugrott a kockacukorra, letört belőle egy darabot és jóízűen rágcsálni kezdte. Aztán, miközben még tele volt a szája, és lábaival harangozott, ugyanolyan természetes hangon, mint ahogy azt közölte ősz elején, hogy Samuhoz költözik, most bejelentette, elköltözik. – Ugyan, mormogta Samu, - hová is költöznél, hiszen te itt laksz. Ha elköltözöl, akkor már nem ott fogsz lakni, ahol, hanem máshol. És akkor már nem itthon leszel otthon, hanem valahol máshol leszel otthon. De az már nem itthon lesz. Na, ezért nem költözhetsz el. – Igazad van, hagyta abba Lackó a rágcsálást egy pillanatra, - de akkor is elköltözöm. Te, látom, már úgyis rendezed be az életed télire. Én pedig egy ideje már nem hibernálok. Rájöttem, a monyólányok télen a legszebbek. Már amelyik nem dönt a hibernálás mellett. Ilyenkor sokat énekelnek, táncolnak és isszák a finom berkenyeteát. A szemük fekete, az arcuk ragyogó, bársonyos. Ilyenkor olyan szelidek, hogy akár meg is ölelheted őket. Nem úgy, mint nyáron, amikor ugrabugrálnak, és viháncolnak, és szaladgálnak összevissza, hogy fickó legyen a talpán, amelyik monyónak sikerül elkapni közülük egyet is.

Samu tátott szájjal hallgatta. Aztán hirtelen megértette, mi az a nyugtalanító dolog, ami felzaklatta. Lackó füle volt az. A monyófickó fülcimpáján kuszán nővő szőrszálacskák fényesen aranylottak. – Hogy hívják, kérdezte Samu, és egy kicsit meglepődött saját hangján, volt benne egy új szín, valami irigység féle. Lackó elpirult. – Lillának hívják, dünnyögte, és ő a monyóvilág legszebb lánya. Találtunk egy ananászt a szomszéd utcában, a hétgesztenyefás kert végében, csodálatos lakást rágtunk bele. Bármikor meglátogathatsz, ha felébredsz a télen és éppen nem lesz semmi dolgod. Azzal Lackó jól hátbaveregette a vén vízimonyót, s iszkiri, egyik kezében egy darab cukrot szorongatva eliramodott a házak tetején.

Samu maga elé bámult. Úgy tűnt, hirtelen besötétedett. Még a kockacukor is mintha szürkéssé és íztelenné vált volna. Hát mégiscsak létezik, töprenkedett Samu, létezik tehát az, amit úgy hívnak, szerelem. Hallottam róla, még gyerekkoromban mesélték a régi öregek, hogy a füleknél kezdődik. Először kipirulnak a fülek, aztán a cimpa szőrei válnak arany szálacskákká, míg végül az egész monyót aranybunda fedi. De, ha ez az érzés létezik, akkor a másiknak is léteznie kell, csillant fel a pici monyószem. Annak, amelyik a szívből indítja el a ragyogást és olyan ereje van, hogy mindenki életébe, aki csak megérzi ezt a ragyogást, beáramlik annak aranyló fénye. És hirtelen mintha ismét fényben úszott volna a csatorna, pedig már valóban este lett, és a kockacukornak is egészen finom, édes íze lett ismét. Samu Lackóra és Lillára gondolt, s elképzelte, amint a csudálatosra rágott ananászlakásukban isszák a vendégmonyókkal a finom berkenyeteát.

Miután kikísértem a vendégeket és bezártam a kaput, felnéztem, ahogy szoktam, az égre, a csillagokra. Ahogy tekintetem lejjebb ereszkedett, valami aprócska fényt pillantottam meg a háztetőn, a csatorna tájékán. Nocsak, a végén még nálunk kötnek ki a hulló csillagok, kuncogtam magamban. Ám, amint közelebb értem, láttam, a vén Samu az, s nem tudtam rájönni, hogy alszik már, vagy csak üldögél ott, gondolataiba mélyedve, de az jól látszott, hogy a szíve tájékán, egy pici kis helyen úgy fénylett, akár egy gyertya lobogó lángja.

(Bak Sára rajzai)

a jógabugyiról

2011-10-16T12:03:00.003+03:00

tegnap és tegnapelőtt két színházmeghívót kaptam, tegnap estére. bár az elsőt visszamondtam, a másodikat, úgy gondoltam, kár lenne kihagyni.

délben, mielőtt lefektettem Márkust, odapakoltam a főnivalókat. csak úgy sorakoztak a fazakak a kályhán. úgy gondoltam, mire Márkus elalszik, készen is lesz minden, a rucalábra zöldségleves, ami Márkus és apa kedvence - gondoltam is rá közben, hogy be szeretné, be szeretné ezt az aranyló forróságot, - és a rakottkarfiol, ami a Márkus és az én kedvencem. és úgy is lett. amikor kimentem a konyhába, csak úgy énekeltek a födők. micsoda bőség, gondoltam, miközben a bepárásodott ablakokon lestem a kintről leselkedő hideget.

aztán leültem. jógázni nem volt kedvem. csak érezni a csendet. de, mihelyt leültem, persze, megrohantak a gondolatok. ezúttal az anyag gondja. a színház kapcsán. hogy milyen jól esett, hogy barátnőm felajánlotta, fizeti a jegyet. futott az agyam a rohangászó gondolatok után, hogy hé, nem oda Buda, leszek még pluszban is, csak legyen kis türelmem. amikor végre felfogtam, mi történik, hol loholok gondolataimmal, felszakadt belőlem egy sóhaj, ne azt add, Istenem, amit kérek, hanem, amire szükségem van. aztán küldtem a második sóhajt az első nyomába, ne azt add, Istenem, amit az egom kér, hanem amire a lényemnek szüksége van. és a térdeimen nyugvó kezemet tenyérrel felfelé fordítottam.

és ekkor, pont, amikor kiegyenesedtem, és amikor rájöttem, hogy már megint mit csinálok, kérések, gondolatok, izgatottság, szomorúság, minden, csak a csend érzése nem, ekkor Márkus felkacagott, álmában, ahogy újabban egyre gyakrabban, szinte minden éjszaka, minden alváskor.

és a kacagása meghozta a csendet, ami először önkéntelen mosolyomban virágzott ki. s aztán csak futott bennem, csendrózsa, futórózsa, beillatozta, betövisezte egész testem, kint és bent, szurkált és gyógyított egyszerre, hogy nehogy Csipkerózsika álomba essek.

és a darab természetesen remek volt. Az ügynök halála. mintha csak rárímelt volna a gondolatrohamra a meditáció elején.

és ma jógáztam, persze, dinamikusan. nem lehetett meditálni közben, mert Márkussal kellett közben dumálni. az egyik gyakorlat közben odajött és valamit rátett a fejemre. azt hittem, valamelyik kallódó hajgumimat. amikor befejeztem a gyakorlatot és odanyúltam, hogy levegyem a fejemen kuksoló valamit, az ő kis, tegnap este levetett bugyija volt az. hogy nehogy, nehogy túlságosan komolyan vegyem... a mit is?

a nyomokat nyaldosó hullámokról

2011-10-14T09:44:00.000+03:00

még kincsek

az idő természetéről (6)

2011-10-12T08:36:00.005+03:00

tömör anyag volt, kemény hús és sűrű, vastag vér. fekete, göndör, erős lószőr haját csak a legnagyobb gondoskodással lehetett a feje tetejére igazítani, szeme szénből, szemöldöke szépen ívelő kék, ajka olyan erős, hogy, amikor folyosó szegletekben, házak tetején letámadott és összecsókolt, szinte harapásnak éreztem, pedig csak az ajka
rabul ejtett ez a tömör anyag, és megmutatta a föld összes természetét, olyan természetét, amelyből kihalt az ég
aztán azt mondta, öngyilkos lesz, ha otthagyom, és tudtam, ez volt az a mondat, amely elindított a megszabadulás útján

és akkor megismertem őt, tiszta ég volt és nap, áttetsző, törékeny és lebegő. megjárta a világot, megélte a kalandokat, bejárt több földrészt, élt több országban, elvonult a finn erdőbe egy nyárra egyetlen hálózsákkal, hogy megtapasztalja önnön magvát és erejét, és már semmi másra nem vágyott, csak nyugalomra, békére, szemlélődésre

ekkor jöttem neki én, néztünk egymás szemébe és csak táncoltunk és fogtuk egymást, és volt lassú zene és szünet és pörgő zene és szünet és körülöttünk sokan és körülöttünk kevesen és mi csak fogtuk egymást és néztünk egymás szemébe és ejtettük egymást rabul

és nem lett belőlünk gálickő, de lettünk barátok, néha találkoztunk, ilyenkor tisztes távolban, a földön vetett ágyat, és ittunk sok teát, hallgattunk sok zenét és hallgattunk sokat együtt, kandalló előtt, gyertyák mellett, tóparton, néha beszélt arról, amit éppen rendezett, vagy a darabról, amiben éppen játszott, de leginkább depressziós volt és fáradt, s bár csak harmincas évei közepén, sokszor volt öreg
és én is meséltem arról, hogy emberek jönnek, emberek mennek, én is jövök bennük, én is megyek velük
s teltek az évek

és mindegyik pasim féltékeny volt rá, mert volt közöttünk egy szellemi szál, amelybe ők nem kapcsolódhattak bele, láthatatlan rabságunk vékony cérnaszála
aztán, sok sok év után, kezdett féltékeny lenni. ez a beféltékenyedés tartott majdnem egy évig. és, amire rászánta magát, hogy felvállalja ezt a félténységét, és mindent, amit ez hozott magával, rabul ejtettem egy babát, fiatal volt és ártatlan. rabul ejtettem és nem akart távozni mellőlem. érlelődött mellettem, vaciláltam mellette. ő pedig megsértődött és eltűnt. aztán, amikor a vacilálásom hosszú évek után véget ért és a rabul ejtettet végre el tudtam küldeni, ismét megjelent.

azzal az ötlettel, hogy menjünk Andalúziába, töltsük ott a nyarat. ő élt már ott, régen, két évet, volt egy spanyol barátnője, akire én nyagyon hasonlítottam. és mit csinálunk ott? kérdeztem. majd valamit kitalálunk. és hol lakunk? kerül valami. hmm, hümmögtem és kacagtam, gondolkodom rajta, majd még megbeszéljük. de kiderült, hogy vannak Bukaresthez közelebb eső városok is, mint Jyväskylä, és a világon nagyobb kisértéssel bíró helyek, mint Andalúzia.

meghívtak egy utazásra, és nem érdekelt, hogy mit fogunk ott csinálni és hol fogunk lakni, igent mondtam. és el is kezdődött az utazás, csak teljesen másképp, mint gondoltam. írtam neki, nem megyek Andalúziába, mert szerelmes vagyok. ekkor ismét megsértődött, eltűnt. aztán megint előkerült, mert megírtam neki, hogy kisbabás vagyok. bár gratulált, éreztem, irigy. hiszen tudtam, nagyon vágyik családra, gyermekekre, csak nem meri vállalni. legutolsó papírlevele is erről szólt, a kételyekről, életcél kereséséről, önmaga megtalálásáról, satöbbikről. és irigy lett. sütött a hangjából az irigység, hiába gratulált szívből. aztán egyszer csak jelentkezett, lett egy kétgyerekes, elvált barátnője és várták a közös kisbabájukat. kisfiúk született. a kislányuk érkezéséről már csak a facebook gratulációkból jöttem rá.

mert, azt mondja nekem az idő természete, van jobb dolgotok is a világban, mint tartani a kapcsolatot, például az, hogy kikapcsoljátok a kapcsokat.

a téli álmokról

2011-10-10T11:53:00.004+03:00

hétvégén kigyorsböngésztem egy tibeti gyógyító könyvet. volt benne sok minden, amit még a szüleim nagyon jól tudnak. például ételek társítása, mit mivel nem szabad enni, ilyenek.

amin nagyon kacagtam, az egy jótanács volt a férfi számára, ne mondja el titkait az asszonynak :))) itt felkacagtam és háborodtam, hogy tiszta potyába olvastam el ezt a könyvet, hiszen ez férfiaknak szól :)

de aztán mégis tovább olvastam. és nagyon tetszett, amit a nemi életről írt. szabadon idézem: télen a mag jó, ezért minden nap lehet, de tavasszal és ősszel csak minden másnap, nyáron pedig két hétben egyszer. ha nem így történik, betegségeket okozhat.

és most lőjetek le, de valahogy teljesen normálisnak tűnik :)

s közben, itt né, somolygok magamnak, miközben forróra izzasztom a csempéken virágzó mandalákat :)

a kamaszokról

2011-10-07T09:17:00.003+03:00

akik közé hív a szívem, és vissza is fogok kerülni még közéjük, bízom benne

ha másképp nem, hát így,
vagy amúgy, csak az amúgyot még nem tudom

vall(om)ásairól

2011-10-06T09:33:00.005+03:00

egy ideje az unitárius címer jár a fejemben, a farkába harapó kígyóban egy galamb áll. "Legyetek szelídek, mint a galambok és okosok, mint a kígyók." Mondta Jézus.

szelídség és okosság. alázat a lélekben, okosság a fejben, valami ilyesmi vihet el a bölcsességhez, nem? régen azt tartották, ha az Isten valakit el akart veszejteni, először az eszét vette el. nos, azt, hogy az Isten szándékosan valakit el akar veszejteni, nem hiszem, de azt látom, hogy elég sok ember azért fut, mert elhagyta az esze. vagy elhagyta, vagy lemaradt. valamelyik a kettő közül.

tetszik nekem ez a címer. minél inkább látom, annál inkább nézem, minél inkább nézem, annál inkább látom.

gyerekkoromban, amikor még anyámtól jött a református tanítás, a paptól az unitárius, apámtól pedig a mindenség ölelése, egyszer, amikor éppen a paradicsomi kiűzetésről hallottam valahol, otthon megkérdeztem, ha Isten tökéletes, és a saját képmására teremtette az embert, akkor hogyan lehetséges, hogy az ember, tökéletességében, bűnt kövessen el. ezek szerint Isten sem lehetett tökéletes, ha ilyen tökéletlen embert teremtett. aki képes bűnbe esni. miért nem teretmtette olyannak, hogy ne tudjon bűnbe esni? nos, azért emlékszem annyira határozottan erre az esetre, pedig még nagyon kicsi lehettem, mert szüleim arca teljesen kusza lett. a csend is körülöttünk. néztek egymásra, rám. nem tudták, mit válaszoljanak. valamiket mondtak, de nem válasz volt az, mert akkor emlékeznék rá. de, amire én emlékszem, az valami nyögés csak, kinyögése annak, amire ők sem tudták a választ.

az, hogy ilyen szülőkkel és ilyen vallásban nevelkedtem, erősen meghatároz, még mindig. bár most már, ha rákérdeznek, hogy milyen vallású vagyok, pont olyan nagyon nem szeretek válaszolni rá, mint arra a kérdésre, hogy mivel foglalkozom. mert már nem vagyok egy bizonyos vallású, régóta nem. egyszerűen csak hitben élek. ennyi.

az unitáriusok szimbóluma a fáklya. igen, fáklyák vagyunk. és, ha létezik bűn, akkor az talán az, ha elfelejtem ezt a fáklya létezést. és nem azért, mert valami isten vagy istenek ezért valahol megsértődnek s aztán jól elvernek. nem. hanem mert az életemet rövidítem meg. saját magammal babrálok ki, mégpedig alaposan.

nemrég megismertem egy nénit, akiről sokat hallottam. barátnőm nagymamája. élete, a barátnőmön keresztül beépült az én életembe is. barátnőmtől tudom, azt szokta mondani ez a néni, hogy ne várd, hogy múljék az idő, mert a te időd múlik.

lehet ennél nagyobb bölcsesség? figyelmeztetés? hogy arra figyelj, ami van? erről szól a buddhizmus is, a meditáció is, legalábbis számomra. az itt és mostról. erről szólnak az időtlen szimbólumok, amelyekről Jézus beszélt, Buddha beszélt, a címerek beszélnek, a mindenség beszél.

és legfőképpen a szívem, amikor olyan csodák történnek velem, hogy arra ébredek éjszaka, Márkus kacagógörcsöt kap álmában :)

Tove Janssonról, egyik kedvenc meséjén keresztül

2011-10-03T17:12:00.001+03:00

Tove Jansson - Tavaszi dal

Egy csendes, felhõtlen, április végi este Kószlászbóklász olyan messze vetõdött északra, ahol az árnyékos oldalak lejtõin még hófoltok látszottak.

Úttalan utakon kóborolt egész nap, csak a vándormadarak kiáltoztak a feje fölött.

Õk is hazatérõben voltak délrõl.

Csaknem üres hátizsákkal, gondtalanul, könnyedén lépkedett. Meg volt elégedve az erdõvel, az idõjárással és önmagával. A tegnap és a holnap egyformán távolinak tetszett, a jelent kitöltötte a nap vörös ragyogása a nyírfák között, és a levegõ megtelt hûvösséggel.

Ez az este a dal estéje – gondolta Kószlászbóklász. – Egy új dallamé, amelynek elsõ része a vándorlásról szól, a második a tavasz utáni vágyakozásról s a vége valami mindent elsöprõ, varázslatos érzés a magányról, arról, hogy egyedül kószálhat, és senki sem háborgatja.

Ez a dallam már több napja ott bujkált a kalapja alatt, de nem mert hozzányúlni. Hagyta érlelõdni, szépülni, kiteljesedni. Olyan vidám hittel kell szólnia, hogy a hangok a szájharmonika puszta érintésére is rögtön a valódi helyükre ugorjanak.

Ha túl korán fogna hozzá, megtörténhetne, hogy a hangok szembeszegülnének vele, és csak félig kész dallamot adnának, vagy elmenne a kedve az egésztõl, és soha többé nem tudná hibátlanul eljátszani. A hangok komoly dolgok, különösen ha egyszerre kell vidáman és szomorúan szólniuk.

Ezen az estén azonban Kószlászbóklász úgy érezte, biztos lehet a dolgában. A dallam már születõben volt, már csaknem elkészült vele, és ez most jobb lesz, mint bármelyik elõtte.

Ha a Múmivölgyben járna, eljátszaná a folyó fölött ívelõ híd korlátján, és Múmipajti rögtön kijelentené, hogy ez igen, ez csodálatos dal. Igazán csodálatos!

Kószlászbóklász megállt egy mohás helyen, és hirtelen elkomorodott. Múmipajti! Borzasztóan szomorkodik, vágyakozik utána, és egyre várja otthon, rajong érte, de mégis azt mondja: „Természetesen szükséged van a szabadságra. Világos, hogy útra kell kelned. Igen, én megértem, hogy néha muszáj egyedül lenned, vágyódsz az egyedüllétre.”

Ám Múmipajti szeme olyankor mégis sötét a csalódottságtól és a tehetetlen sóvárgástól.

Ajjaj! – sóhajtott Kószlászbóklász, és újra elindult. – Ajjaj! Túl érzékeny ez a pajti. Nem szabad rágondolnom. Nagyon kedves pajti, de nekem most nem szabad rágondolnom. Ma este csak a dalommal akarok törõdni, és majd meglátjuk, mi lesz holnap.

És egy pillanat múlva Kószlászbóklász már meg is feledkezett Múmipajtiról. Kellemes táborozóhelyet fürkészett magának, és mikor az erdõ mélyérõl meghallotta egy patak csörgedezését, rögtön elindult arrafelé.

Az utolsó vöröslõ napsugár is kialudt a fák közt, lassan és kékesen elõlopakodott a tavaszi alkonyat. Az egész erdõ kékbe öltözött, és a nyírfák, mint fehér oszlopok vándoroltak távolabb a félhomályban.

A patak pompás volt.

Barnán és tisztán táncolt a tavalyi avarhalmocskák között, az utolsó itt felejtett jégalagutakon át, megpördült a mohás részeken, majd kicsiny, fehér fövenyû zuhataggá lett. Hol dúrban zümmögött, mint a szúnyog, hol pedig megpróbált hatalmasnak és fenyegetõnek hatni. Aztán kortyonként legurgulázta a hólevet, és mindenen kacagott.

Kószlászbóklász egy nedves, mohás helyen állt, és hallgatta. A patak magával hozza a dalomat – gondolta. – Talán a refrént.

Akkor egy kõ levált a partról, és egy oktávval megváltoztatta a víz hangját.

Ez nem is volt rossz! – bólintott Kószlászbóklász elégedetten. – Éppen ilyesmire gondoltam. Egy hangmagasságnyi ugrás csak úgy hirtelen! Talán a patak hangjaiból is csinálhatnék egy külön dallamot.

Elõvette a bográcsát és megtöltötte a vízesésnél. Aztán a fenyõk alá ment gyújtóst keresni. Az olvadó hó és a tavaszi esõ eláztatták az erdõt, és Kószlászbóklásznak be kellett hatolnia a szél által ledöntött bozótosba, hogy száraz fát találjon. Kinyújtotta a kezét, ám abban a pillanatban valami fölsivított és elillant a fenyõk alatt. Még hosszú ideig hallatszott az erdõ irányába távolodó cérnavékony sivítás.

Igen, igen. – dünnyögte Kószlászbóklász magában. – Mindenféle pockok és apró lények nyüzsögnek a bokrokban. Furcsa, hogy ezek mindig olyan idegesek. Minél kisebbek, annál jobban megriadnak.

Száraz rönköt és kis gallyat cipelt ki az erdõbõl, és szép kényelmesen tábortüzet rakott a patak hajlatában. A tûz azonnal meggyulladt, mivel Kószlászbóklász megszokta már, hogy maga gondoskodik a vacsorájáról. Sohasem fõzött másoknak, hacsak nem volt muszáj, és õ sem szeretett másoknál vacsorázni. Mindenki okvetlenül és folyton beszélgetni akar evés közben. És asztal és szék, sõt legrosszabb esetben még szalvéta is kell nekik.

Olyasmit is hallott, hogy bizonyos böböli átöltözött étkezés elõtt, de ez bizonyára csak rágalom volt.

Kószlászbóklász gondolataiba merülve hörpölte a híg levest, és nyírfák alatti zöld mohán pihentette a szemét.

A dal most nagyon közel volt, és nem sok hiányzott hozzá, hogy nyakon csípje. De úgy gondolta, egy kicsit még várhat vele, a dallam biztonságban van, nem illanhat el. Elõször még elmosogat, aztán pipára gyújt, majd mikor a tûz már parázsként izzik és az éjjeli állatok szólongatják egymást az erdõben, akkor jön el a dalfaragás ideje.

Ám amikor a bográcsot öblögette a patakban, egy pockot pillantott meg. A víz túlsó partján ült egy gyökér alatt, és borzas üstöke alól tágra nyílt szemmel figyelt. A pillantása riadt volt, de nagyon kíváncsian követte Kószlászbóklász minden mozdulatát.

Két szégyenlõs szem egy szõrgubanc alatt. Éppen az a figura, akit nem szükséges észrevenni.

Kószlászbóklász nem is törõdött vele. Fölszította a tüzet, és tört egy kis fenyõgallyat ülõhelynek. Aztán elõvette a pipáját, komótosan rágyújtott. Finom füstfelhõket pöfékelt az éjszakai égbolt felé, és várta a tavaszi dalt.

De nem jött. Azonkívül magán érezte a pocok mindent követõ, mindent bámuló tekintetét, és lassacskán lehangolódott. Összecsapta a kezét, és elkiáltotta magát:

- Hess!

Erre a pocok elõmászott a gyökér alól, és igen szerényen megszólalt:

- Remélem nem ijesztettelek meg? Tudom, hogy ki vagy. Te vagy Kószlászbóklász.

Majd egyenesen belegázolt a vízbe, hogy átevickéljen. A patak túl nagy volt egy ilyen kis pocoknak, a víz pedig hideg. Néhányszor megcsúszott, és belebukfencezett, de Kószlászbóklásznak annyira rossz kedve volt, hogy még csak nem is segített neki.

A pocok végül kimászott a partra, nyomorúságos, cérnavékony szerzet,a fogai erõsen vacogtak, és így szólt:

- Szia. Nagyon örülök, hogy alkalmam van találkozni veled.

- Szia. – mondta Kószlászbóklász hûvösen.

- Megmelegedhetek a tüzednél? – kérdezte a kis vakarcs, és nedves pofácskája ragyogott. – szinte hihetetlen, hogy én lehetek Az, aki egyszer Kószlászbóklász tábortüzénél ülhetett. Egész életemben nem felejteném el.

Közelebb mászott, rárakta a mancsát a hátizsákra, és ünnepélyesen suttogta:

- Itt van a szájharmonikád? Itt ebben a zsákban?

- Igen. – mondta Kószlászbóklász egészen mogorván. Eltûnt magányának dallama, s a hangulat is odalett. A pipája végét rágta, és a nyírfák közé bámult, anélkül, hogy látta volna õket.

- Ne zavartasd magad miattam – mondta a pocok ártatlanul – Ha például játszani akarsz. El sem tudod képzelni, mennyire vágyódom a zenére. Még soha nem hallottam. A sündisznó, Nünü és a mamám beszéltek róla… Itt alig történik valami… És mi túl sokat álmodozunk…

- Na, hogy hívnak? – kérdezte Kószlászbóklász. Az estének már úgyis lõttek, úgyhogy egyszerûbbnek vélte, ha megszólal.

- Én még túl kicsi vagyok ahhoz, hogy nevem legyen – válaszolt a pocok lelkesen. – Hihetetlen, hogy ezt még soha senki nem kérdezte meg tõlem. Aztán jössz te, akirõl már annyit hallottam, és akit meg akartam ismerni? És megkérdezed, mi a nevem. Mit gondolsz… jaj, annyira szeretném!… úgy értem borzasztó gondot jelentene neked, ha kitalálnál számomra egy nevet, ami csak az enyém és senki másé. Most, ezen az estén.

Kószlászbóklász mormogott valamit, és a szemébe húzta a kalapját. Valami elszállt a patak fölött hosszú, hegyes szárnyakon, és szomorú, hosszan elnyújtott kiáltást hallatott az erdõn:

Ju-jú, ju-jú, ti-ú …

- Soha nem lehet egészen szabad az ember, ha túlságosan rajong a másikért – mondta Kószlászbóklász hirtelen. – Ezt én tudom.

- Tudom, hogy te mindent tudsz, beszélt a kis állatka, és még közelebb húzódott. – Tudom, hogy te mindent láttál. Minden, amit mondasz, és én mindig meg akarom próbálni, hogy éppen olyan szabad legyek, mint te. És most Múmivölgybe tartasz, hogy megpihenj, és találkozz a barátaiddal … A sündisznó mesélte, hogy mikor Múmipajti fölébred a téli álomból, rögtön téged keres … Hát nem gyönyörû, hogy van valaki, aki minden pillanatban vár és aggódik utánad?

- Én akkor megyek, amikor nekem tetszik – szólalt meg indulatosan Kószlászbóklász. – Talán sohase megyek, talán egész más irányba tartok.

- Jaj, akkor biztosan szomorú lesz. – mondta a pocok. Már száradozott a melegen, és a bundája elöl puha, világosbarna lett. Újból a hátizsákot kaparászta, és óvatosan megkérdezte: Volna kedved? … Te olyan sokat utaztál…

- Nem! – mondta Kószlászbóklász. – Most nem. – És keserûen gondolta: Miért nem hagynak sohasem az útjaimmal?! Nem hiszik el, hogyha mesélnem kell róluk, akkor csak szétpletykálom õket. Aztán oda minden varázsa, és csak a saját fecsegésemet hallom, amikor megpróbálom újra felidézni õket.

Hosszú ideig teljes csend volt, aztán egy éjjeli madár kiáltott ismét.

Akkor a pocok fölállt, és halk hangon megszólalt:

- Na jó, nekem már indulnom kell haza. Szia.

- Szia – szólt Kószlászbóklász elkeseredve. – Figyelj … Különben … megvan a név, ami illik rád. Lehetnél: Ti-ti-ú. Ti-ti-ú, érted? Vidám kezdet, és hosszú szomorú ú a végén.

A kis állatka rábámult, a szeme sárgán fénylett a tûz fényében. Alaposan átgondolta a nevét, ízlelgette, hallgatta, belebújt a belsejébe, és végül a pofácskáját az ég felé fordítva csendesen elkiáltotta a saját új nevét, olyan

szomorúan és annyi elragadtatással, hogy Kószlászbóklász beleborzongott. Aztán a barna farkinca elillant a hangásba, és minden csendes lett.

- Eh! – hümmögött Kószlászbóklász és belerúgott a fûbe. Kiverte a pipáját. Végül fölállt, és elkiáltotta magát: - Hé, gyere vissza!

De az erdõ néma maradt.

- Na jó – mondta. – Hiszen nem lehet mindig barátságos és vendégszeretõ az ember. Egyszerûen nem ér rá. És különben is, adtam neki nevet.

Ismét visszaült, hallgatta a patakot és a csendet, és várta a dalt. De nem jött. Rögtön tudta, hogy olyan messze szállt, hogy többé már nem érheti el … Talán soha. A fejében csak a pocok szerény, lelkes hangja fecsegett, fecsegett és fecsegett.

Az ilyeneknek még az anyjuk szoknyája mellett lenne a helyük – gondolta mérgesen, és hanyatt vetette magát a fenyõgallyakon. Egy perc múlva fölült, és újra bekiabált az erdõbe. Sokáig hallgatózott, aztán szemére húzta a kalapot, hogy aludni tudjon.

A következõ reggelen Kószlászbóklász folytatta az útját. Észak felé ügetett, s nem nézett sem jobbra, sem balra. Fáradt és rosszkedvû volt, és a kalapja alatt egy icipici dallam sem akadt.

Nem tudott másra gondolni, csak a pocokra. Minden szavára emlékezett, amit csak mondott, és mindenre, amit õ válaszolt neki, és addig ismételgette õket, amíg kezdte magát rosszul érezni, és úgy elfáradt, hogy le kellett ülnie.

- Mi bajom van tulajdonképpen? – gondolta haragosan és zúgó fejjel. – Azelõtt soha nem voltam ilyen. Biztosan beteg vagyok.

Fölemelkedett, és lassan bandukolt elõre, de ismét a pocok és a beszélgetés járt a fejében.

Végül az útból nem lett semmi. Délfelé Kószlászbóklász teljes fordulatot tett, és elindult visszafelé.

Egy pillanat múlva már jobban érezte magát. Gyorsabban és gyorsabban haladt, botladozott, futott. Kis dallamok szálldostak a füle körül, de nem volt ideje elkapni õket. Esteledett, amikor a nyírfaerdõbe ért, és elkezdett kiáltozni.:

- Ti-ti-ú! Ti-ti-ú! – És az éjszakai madarak felébredtek, és válaszoltak, ti-ti-ú, ti-ú, de a pocok nem felelt.

Kószlászbóklász keresztül-kasul járkált, és keresgélt és kiabált, amíg csak be nem sötétedett. A fakoronák rései közül kibukkant az újhold, Kószlászbóklász megállt, és figyelte. Teljesen elcsüggedt.

Kívánnom kellene valamit. Hiszen újhold van.

Szokása szerint épp kívánni akart egy új dalt, vagy úgy, mint régebben, új utakat, de hirtelen meggondolta magát, és így szólt:

- Hogy megtaláljam Ti-ti-út.

Aztán háromszor megpördült maga körül, és elindult a tisztáson át az erdõbe, egyenesen a hegygerincre. A bokorban zizegett valami bozontos, világosbarna.

- Ti-ti-ú - szólította meg Kószlászbóklász csendesen. – Visszajöttem beszélgetni veled.

- Ja! Szia – mondta Ti-ti-ú, és fölemelte a fejét a bokrokból. – Épp jókor, most megmutathatom, mit csináltam. Névtábla! Nézd! Ezen van a saját, új nevem. Kint fog lógni az ajtómon, ha lesz saját házam.

A pocok fölemelt egy kéregdarabkát, amelyre rávéste a nevét, és fontoskodva folytatta:

- Egész csinos, nem? Mindenki csodájára járt.

- Nagyon gyönyörû. – felelte Kószlászbóklász. – És saját házat akarsz építeni?

- Persze! – mondta a pocok ragyogva. – Elköltöztem otthonról, és végre igazán élni kezdtem. Ez szörnyen izgalmas! El tudod képzelni? Mikor még nem volt nevem, csak futkároztam körbe-körbe, és csak úgy összevissza szaglászgattam, és az események csapkodva szálltak körülöttem. Hol veszélyesek voltak, hol veszélytelenek, de soha nem volt igazi, érted?

Kószlászbóklász próbált mondani valamit, de a pocok rögtön folytatta:

- Most én vagyok én, és minden, ami történik, jelent valamit. Tehát semmi sem történik csak úgy általában, minden velem történik, Ti-ti-úval. És Ti-ti-ú látja a dolgokat így vagy úgy! Érted hát, hogy ez mit jelent?

- Persze, értem – mondta Kószlászbóklász. – Hiszen ez csodálatos.

Ti-ti-ú bólintott, és ismét elkezdett a bokrokban kotorászni.

- Tudod mit? – szólt Kószlászbóklász. – Mégiscsak elmegyek Múmipajtihoz. Úgy látszik, kissé vágyódom utána.

- Ja? – mondta Ti-ti-ú. – Múmipajti? Persze, természetesen.

- És ha akarod, muzsikálok neked egy kicsit – folytatta Kószlászbóklász -, vagy mesélhetek egy történetet.

A pocok fölemelte a fejét a bokorból.

- Történetet? Igaz, hogyne. Talán este. Most éppen nem érek rá, bizonyára megbocsátasz …

A világosbarna farok megvillant a hangásban, néhány pillanatra eltûnt, aztán Ti-ti-ú füle valamivel messzebb bukkant elõ.

A pocok boldogan kiáltotta:

- Szia, és üdvözletem Múmipajtinak. Sietnem kell, hogy még élhessek, és most szörnyû sok idõt elfecséreltem.

És egy pillantás alatt eltûnt.

Kószlászbóklász megvakarta a fejét.

- Vagy úgy – mondta. – vagy úgy, hát így állunk.

Hátradõlt a mohán, és nézte a tavaszi égboltot. A teteje tiszta kék volt, de a széle a fák koronái fölött tengerzöld. És Kószlászbóklász dala elkezdett mocorogni valahol a kalapja alatt. Az eleje a várakozásról szólt, a második része a tavasz utáni vágyról és a vége a magány túláradó varázsáról.

(ezt a fordítást, így, ahogy van, a neten találtam, nem tudom, ki fordította :(

a saját farkába harapó kígyóról

2011-10-03T10:11:00.004+03:00

azzal, hogy az ember blogot ír és vagy itt-ott közöl, kiteszi magát egy másfajta nyilvánosságnak, mint aminek úgy egyébként. ez a fajta nyilvánosság jó is, meg rossz is. végső soron, ugyanaz. tanítás elsősorban önmagamnak, képzés arról, hogy hogyan fogadom a bókot és a negatív véleményt. mindkettő az ego tápláléka, így egyformán hasznos (vagy haszontalan :))

mondjuk jobban szeretném, ha nem álnév alatt írnának az emberek. én már csak ilyen idealista vagyok :) de hát ez én vagyok. soha, sehol nem írtam álnév alatt. pont azért, mert vagyok, aki vagyok, elsősorban szellemben, lélekben, kicsi lélek a nagy közösben, fizikai szinten olyan, amilyen, és a blog meg a cikkek, a virtuális világ..., nos, miért lennék ott más, mint aki úgy általában? miért védekeznék pont ott? és mit védenék? írásomat, teremtményemet? hiszen az attól, ami, hogy közösen teremtjük. és, a szülő, miután elengedte gyermekét, miután kiengedte a keze közül, már nem nyesegetheti, csak szeretheti, közelről, vagy messziről, úgy, amilyennek ismerte, vagy már alig felismerhetően.

és igen, az írásaimba is olyan dolgokat magyaráznak bele, hogy néha már alig ismerem fel. de hát ez az útja. eleresztettem. én pedig visszavonom utána magam belőle, mindazzal együtt, amivé válik, és megemésztem, amit így visszakapok. és lám, így teremtődünk.

a kígyó a saját farkába harap.

1991, Nikulica bácsi, Kőhalom/2011, Sütő Zsolt, Kolozsvár

a nanyomonyókrol s egyebekről

2011-09-29T16:08:00.000+03:00

a transindexen

arról, hogy lehet némán teát inni vélem :)

2011-09-29T12:33:00.004+03:00

az idén keveset gyűjtögettem, de annál nagyobb örömmel :)

málnalevelet,
citromfüvet,
borsmentát

ezeket az udvaron

és a Vasutasok parkjából peccset, vagyis

csipkebogyót

s ha minden jól megy, kapok Hévízről

körömvirágot,
orbáncfüvet,
egérfarkúfüvet,

s még ki tudja, mit :)

addig is, jó múvízást :)

az akaratról

2011-09-28T08:53:00.004+03:00

szomorúsággal tölt el, amikor fanatizmussal találkozom. azt hiszem, a fanatizmusnál nincs keményebb fal. hiszen a fanatikusnak meggyőződése, hogy neki igaza van. ő az úton jár. vagyis, csak ő jár az úton, és csak az az út van, amelyen ő jár.

könnyen válhatott volna belőlem is fanatikus. hiszen erősen tudok akarni. a Kos jegyben születettek egyik életfeladata ez lehet, az énnek az erős akarását a magasabb akarat szolgálatába állítani (amikor először ütött szíven az, amit a Miatyánkban mondunk, az akkor volt, amikor felismertem, milyen hatalmasat kérek, milyen, az egom számára szinte elviselhetetlent, azt, hogy legyen meg a TE akaratod. akkora döbbenettel ébredtem ennek tudatára, hogy sokáig, nagyon sokáig nem tudtam elmondani ezt az imát. úgy éreztem, túl sok, és én túl kicsi vagyok ehhez. az még hagyján, hogy csak a mindennapi betevőt kérem, és az is, ami a megbocsájtásról szól, de az akarat kérdése, nos, az betette nekem a kaput)

gyakran eszembe jutnak azok az erős egyéniségű emberek, akik a Kos jegyében születtek. akikről tudok. József Attila, Hamvas, Bartók, talán még Csoma is. Amiért megszerettem József Attilát, az a hatalmas erő volt, amely az akarásából árad. de aztán egy idő után már őt sem bírtam olvasni. túl erős tükröt mutatott, hiszen a vágy a kegyelmi állapot után, az alázat után, az után, hogy tudjam azt mondani, a Te kezedbe teszem le életem, túl nagy belső harcokat szült, kínokat. nem jött ez az érzés, ez az állapot, ez a béke. nem kaptam meg ezt az ajándékot. csak kicsidenként, néha, villanásnyira, főleg akkor, ha a két kezemmel munkálkodtam, vagy, ha másokkal, másokért, közösségben voltam.

amikor egyedül maradtam, akkor olyan gyorsan pörgött az agyam, hogy abban minden volt, csak éppen fejet hajtani tudás nem.

ennek az erős akaratnak a következtében szavaim sokszor szentenciaként hangzanak. már csak ezért is vigyáznom kell a szavaimra (mert a szó hatalom, teremtés, varázsige, mert a szó éltet és öl, mert a szó rakoncátlan, kibukik gyakran, mielőtt észbe kapnánk, és sajnálja és megbánja a lelkünk, ami a szájunkból bánt. és ilyenkor eszünkbe juthatna, mosolyogni is tud a száj, de mosolyogni csak összecsukott szájjal lehet).

de van úgy, hogy amit a tegnap mondtam, ma már nem érvényes, ma már felülírom. hogy emiatt link alak lennék? igen, így is lehet értelmezni. de az, amit a tegnap mondtam, az egy bizonyos helyzethez, emberhez, érzéshez kötődött, és főleg a tegnaphoz. az, amit ma mondok, az ahhoz kötődik, ami ma történik, azzal van kapcsolatban, az élteti. ez nem jelenti azt, hogy azt, ami a tegnap volt, azt letagadom. nem. hanem az már bennem van. vállalom a felelősséget azért is, bár ma már lehet, hogy felülírtam. de minden, amit eddig gondoltam, éltem, éreztem, tettem, bennem van. részemmé vált. attól is vagyok ma az, aki, ami a tegnap voltam. és pont azzal, hogy szeretem és vállalom a tegnapi magamért a felelősséget, pont attól nem kísért, hanem szabad vagyok tőle. szabad a mára, az újra, a ma is felkelő és a fákat aranyba, zöld selyembe, őszi tarkába vonó napra.

furcsa és ijesztő látnom, milyen kevés választ el attól, hogy fanatikussá váljak. ez a kevés hajszálnyi vékony, leheletfinom, annyi csak éppen, amennyi elválasztja a tegnapot a mától. a múltat a jelentől, a holtat az élőtől.

az ego akaratát a Te akaratától.

3 in 1, 1 in 3

2011-09-27T11:49:00.002+03:00

apa, anya, gyermek
nap, szem, kéz
harmat, hála, huncut
fény, fény, fény

a háborúról

2011-09-19T13:43:00.003+03:00

...tudja, az asszonynak mindig kell legyen egy kis eldugott pénze, mert soha nem lehet tudni, milyen idők jönnek. jöhetnek nagyon nehéz idők. a háborúban elvitték a férfiakat, az asszonyok egymást fogták be az ekék elé, így szántották fel a földeket. és volt egy öreg, félig nyomorék ember a faluban, nem tudott járni, úgy kellett vinni. és minden este átvitték egy másik házba, egy másik asszonyhoz, és ott hált, tudja, hogy ne haljon ki az élet...

Kolozsvár napok van, pörgetem gyönyörű szoknyám, gyönyörű magam, bulizok, Márkus körülöttem ugrál, mint egy kecskegida, és odajön hozzám, rengeteg éveivel, és mondja...

miért nekem mondja? miért ezt?

arról, hogy hol élünk, és hol halunk/hálunk

2011-09-19T09:24:00.004+03:00

figyelem az embereket, szinte büszkén, kérkedve mesélik, hogy ők tulajdonképpen csak ott laknak, alszanak, ahol, de nem ott élnek. kapcsolataik, élményeik, életeik más városokban lakó emberekkel, más helyeken vannak. ezzel mintha lekicsinylenék, lenéznék azt a helyet és azokat az embereket, akik körülöttük vannak.

(emlékszem, valamelyik buddhista tanító egyik mondata egyszer nagyon megragadta a figyelmem, azt mondta, a cél, megtanulni együtt élni a szomszédainkkal, kijönni a szomszédainkkal. és szomszédok mindenhol vannak, ha itthon maradunk, cigányok vagy románok, vagy adventisták, vagy Jehova tanui, ha nyugatra megyünk, négerek és egyéb színesbőrűek és mindeféle vallásúak, ha északra, akkor az örökké zárt ajtók, stb)

nos, megtanulni együttélni a szomszédainkkal számomra azt jelenti, hogy ott élni és azokkal, ahol éppen, akikkel éppen. nem lenézni és megvetni és kirekeszteni, mert ezzel lenézzük és megvetjük és kirekesztjük önmagunkat saját életünkből. abból, ami éppen akkor van. kivetítjük valami szebbnek képzelt, távolabbi kapcsolatba (legyen az hely vagy személy) a jelenünket, kitelepítjük az itt és mostból.

szombaton még törtük a diót, együtt ettük az udvaron. amikor este elmentek, még kiabáltuk utánuk, jó éjt, aludjatok jól! vasárnap felhívott a felesége, azon a hangon szólt bele, amilyen hangja csak ilyenkor van az embernek. az éjszaka elment. már nem sírt, már csak szomorú volt, és fáradt, rettenetesen fáradt volt a hangja. ennyi.

aludj jól. aludj jól...

hol is élünk? és hol halunk/hálunk?

a reggeli levelekről

2011-09-16T09:26:00.000+03:00

...ma reggel, miközben ültem a verandán, kortyoltam a kávémat és a szomszéd ház antennáin búgó gerléket hallgattam, néztem, azon gondolkodtam éppen, hogy minél inkább egyszerűsödik az életem és pártolnak el mellőlem bizonyos emberek és rengeteg tárgy, dolog, élmény, annál nagyobb a pazarság és a bőség. Tudod, mint amikor belenézel üres tarsolyodba, és pont attól, hogy üres, meglátod a tarsoly formáját, a szövetmintákat és a rajtuk átütő fényt :)

az ajándékokról

2011-09-15T11:06:00.002+03:00

„Földanya lábam alatt, Ég a fejem felett, én magam a tengely, én magam a tengely, gyökereim erősen, gyökereim erősen tartanak a szélben, tartanak a szélben indulásra készen, kalandok elébe, erővel testemben, békével lelkemben. Indulásra készen, szárnyaim erősen, lágyan és merészen, röpítnek az égbe, vizeknek fölébe, tengerek mélyébe, vissza le a Földre."
(Lovász Irén)

és akkor már csak olyan ráérerősen zenéltek. a szólistájuk már nem is énekelt. csak magukba, belesüppedve hanszereikbe, maguknak, mintha csak otthon. mi pedig összeölelkeztünk lent, páran férfiak és én. köztük a vőlegény is. és daloltunk, pont azt, hogy én vagyok az, aki nem jó. menj fel, menj fel a színpadra és énekelj a mikrofonba. dehogymegyekdehogymegyek. de igen, menj fel, én kérlek. s mivel ő volt a vőlegény, én pedig csak a vendég, nem tagadhattam meg kérését. s bár hangom a legdzsezzebb hajnali dzsezzül szólott, nekifogtam énekelni, hogy én vagyok az, aki nem jó.

és Istenem, Istenem.
egy pillanat alatt megváltoztam, megváltottam a sejtjeimet, és tüzet kaptak és bort és szabadságot és könnyből hajzuhatagot. és lent állottak és hallgaták. és együtt éltünk. szép volt. aztán mondták, még, még. és elénekeltem, hogy haza is kéne már menni. s amikor azt énekeltem, hogy valamennyi magyar lány piros pántlika haján, éreztem valamennyi magyar lány erejét, bennem lüktett a vérük, a szepségük, és csupa piros pántlika lett a világ.

és még mindig nem pakoltak le a színpadról. mondták a zenészek, még, még. de én annyira ledöbbentem, ettől, mindentől, hogy többé semmi nem jutott eszembe. csak álltam egy darabig, néztem, és hitetlenkedtem. és bizony mondom néktek, egyáltalán nem ezen a világon voltam.

Márkus mesterről

2011-09-15T08:04:00.004+03:00

Az este üldögélek a budin, a legszebb könyvemmel az ölemben. Somogyi Réka könyvét, az Árapály-Tengermadárt csak kicsidenként olvasom, amióta megértettem, micsoda kincs. Ebbe a kicsidenként hatalmas világba csöppen be Márkus. Igazából somfordál. A szeme huncut. Mint aki tudja, most valami nagyon edóba csöppen be, valami olyan időbe, amit szeretek kilopni magamnak, csak magamnak a nagy közös időnkből. Már olvastam fel neki ebből a könyvből mesét, meghökkent, csodálkozott, kuncogott. Most is úgy jön, hogy tudja, valamit ő is kap, egy képet, egy mesét.

De, miközben huncutul rámpislog és felváltva grimaszol és meresztgeti a szemét, egyszercsak megszólal: - Anya, nem látom a szememet. Nézünk egymás szemébe, egyformán elcsodálkozva. s lám, a mese nem könyvekből tiritarkít kifele, hanem szivárványhártyállik befele. Azt mondtad, nem látod a szemedet? - kérdezek vissza.
- Igen, azt mondtam, hogy nem látom a szememet, erősíti meg. - Anya, miért nem látom a szememet?
- Senki nem láthatja a saját szemét, csak ha a másik szemébe néz, mondom. Nézz a szemembe, látod benne a sajátodat?
Nézünk egymás szemébe, hosszan, csendben. Elmosolyogja magát. - Látom.
Aztán sűrű pillogtatásba fog. - Azért pillogtatok ilyen gyorsan, hogy hátha meglátom a szememet.
- És sikerült meglátni?
- Nem.

Ekkor szájtátogtatásba fog. Utánzom. Felkiált: - A saját szájunkat sem láthatjuk! Azzal belekukucsál a számba, körülkémlel, mint egy igazi fogorvos. Szörnyűlködő fintort vág, amikor felfedezi azt a fogam, amelyikből kitört egy darab.

Én pedig tátott szájjal, a budin ülve, kezemben az egyik legszebb könyvvel azon gondolkodom, hogy az ember nem láthatja a saját szemét, de még a saját arcát sem.

Csak "tükörben".

a gyomorban lakó félelemfarkasról

2011-09-14T10:49:00.005+03:00

nem érem utol a tárgyakat, dolgokat. folyton jönnek, mennek. lehet, nem is az a cél, hogy megállítsuk őket, hanem, hogy mozgattassuk. nagy a jövés-menés, könyvek, kiscipők, ruhák, szőnyegek, osztováták jönnek-mennek, miként az évszakok.

és, ahogy a lélegzetvételnyi szünetekben, a nagyon pontosan megszervezett életemben helyére küldök egy-egy tárgyat, kezembe akad egy könyv, tenném is fel a polcra, de előtte még, mint mindig (csípem nyakon egy eddig nem tudatosult szokásos mozdulatom), felütöm találomra, beleolvasok

Visszatérés

Ahonnan megszöktél,
amitől a legjobban féltél,
oda kell visszamenni.
Megéletlenül nem maradhat
mögötted semmi.

(Prakash)

mennyit féltem. falt fel a félelem, apránként. apránként felzabálta az élni nem tudót, és akkor szemberöhögött, itt vagyok, csupaszon előtted, kívánságod, úrhölgyem, parancs, amitől féltél, nem kerülhetted el, mert minden energiád oda ment, minden figyelmed. annyira szerettél engem, legfőbb félelmedet, hogy még a lábujjaidat is megtöltötted velem. itt vagyok, beteljesedtem, most. magadra maradtál, egyedül neveled Őt, drága elsőszülötted, egyszülött gyermeked.

muszáj volt szembenézni vele. leülni és nézni. holt magam szembeültetni az élő félelemmel, azzal, ami belőlem nő ki és belőlem táplálkozik. és, amíg őt táplálom, addig én csak mind holtabb leszek, ő pedig mind élőbb.

a szembenézést nem kerülhettem el.

most ez van. szembenézés. és minél inkább állom a tekintetét, annál inkább fogy el, semmisül meg. nézem, tudom, egyetlen úr van, a változás, és ebben egyetlen állandó, mégis mozgó, lüktető elevenség, a szeretet.

s miközben hallgatom a házat, ahogy régmúlt időkről mesél, nézem a hold fényében a falra vetülő gyöngyörű fényeket, árnyakat, érzem, most már csak lopakodva mer néha bekukkintani hozzám a félelem. mert látom, annyira megváltoztam, látom a változásaimat a körülöttem levő embereken. látom magam a cselekedeteikben és a nem cselekvéseikben. mert senki nem az, aki, hanem mindenki az, akit beenged magába. és benézhetnek hozzám a félelmeim is, de vendégsébe nem hívom meg őket.

Márkus első ovis beköpéséről

2011-09-13T14:27:00.000+03:00

kérdeztem, hogy szerette-e a gyerekeket az oviban?
azt mondta, nem csak a gyerekeket szerette, hanem volt ott sok kislány is, azokat is :))

Samu találkozásáról Lackóval, a monyófickóval

2011-09-13T08:37:00.005+03:00

Samu, a vén vízimonyó rosszkedvűen kelt. Valahogy sehogy se állt össze a megszokott reggeli világ. Nem hallatszott a kutya jókedvű ugatása, sem Kicsisüsü és Nagysüsü locsifecsegése, sem a kisfiú csacsogása és jókedvű kurjantgatása, amivel az utóbbi időben ébresztgetni szokta őt. Ráadásul az volt az érzése, bárhogy fordul, a bal lábára billen.
- Már késő, szólalt meg mellette egy vékonyka hang.
Samu a hirtelen hangtól úgy megijedt, hogy kukra szökött. Egy smaragdszőrű, csillogó orrú kölyökmonyó üldögélt a csatorna szélén és lógatta bele a lábát az alatta elterülő nagy világba.
- Ki vagy te és mit csinálsz és vigyázz, mert leesel és mi késő és ki vagy te és mit képzelsz, izé? - hadarta egyszusszra a vénmonyó, miután kissé magához tért az ijedtségből.
- Lackó vagyok, a monyófickó és lógatom bele a lábam a reggelbe és eszem ágában sincs leesni és késő előkotorni a jobb lábadat, úgyis láttam, hogy ballal keltél, és mondtam már, hogy Lackó vagyok, a monyófickó és azt képzelem, hogy sokat és mi az az izé?
Samunak pár percébe tellett, amíg felfogta Lackó válaszát. Csak nézte ezt a szemtelen monyófickót és nem értette saját magát, mert egyre nagyobb melegség és gyöngédség árasztotta el a szívét. Hogy lehet valaki ennyire beképzelt, és mibe zöldülhet így bele, és különben is, ékszernek képzeli az orrát, hogy úgy csillogtatja? És meghibbantam én, hogy ennek ellenére úgy érzem, szeretnivaló, morfondírozott magában. Végül aztán mégiscsak elővette legmogorvább hangját és megszólalt.
- Az izé, az izé. Tudod... Na, pont az, felelte a kikerekedő szemeknek. Most, hogy már elmagyaráztam neked részletesen az izét, elmesélnéd te is, hogy honnan pottyantál ide hozzám?
- Méghogy hozzád! - csattant fel Lackó. - Jó vén lehetsz, ha nem tudod, hogy a monyóknál nincs olyan, hogy nálam és nálad, mert mindenki mindenkinél van. Csak vendégeskedés van, semmi több. Látom, te elég hanyag vendég vagy magadnál, né, milyen rendetlenség van.
Szó, ami szó, nézett körül megszeppenve a vénmonyó, jó nagy összevisszaságban hevertek a száraz levelek, dióhéjak és egyéb kerti szöszmöszök a csatornának azon a részén, ahol ő leginkább szeretett tanyázni.
- Nem is álmodtam arról, hogy vendégem lesz. Vagyis, hogy még valaha ketten leszünk vendégek itt, szabadkozott Samu és próbált visszaemlékezni, mikor volt nála utoljára vendégség. - Honnan tudtad, hogy itt lakom?
- Süsüék mondták, felelte a monyófickó. - Éppen arra motoroztak, amerre én vándoroltam, egy vágottszemű, kis embergyereket kísértek valahová. Ők mondták, hogy itt laksz, és azt is, hogy nem volt idejük elbúcsúzni tőled. Megkértek, nézzek be hozzád és adjam át üdvözletüket, pár hét múlva jönnek vissza.
- Pár hét! - kiáltott fel Samu, - az rengeteg idő, bele fogok zöldülni a várakozásba!
- Nem baj, legalább azt fogják hinni rólam, hogy a fiad vagyok, vigasztalta az öreget Lackó, de közben kajánul vigyorgott.
- Nem fogják azt hinni, morogta Samu, - mert látszik az orrodon, hogy apád a huncutok nemzetségéből való, az én családomban pedig senki nem volt huncut, még egy szikumát sem.
- No, nem baj, majd én megtanítlak, határozta el a monyófickó. Az egyik legjobb módja a huncutkodásnak, ha utánozni kezdjük az embereket. Mert olyan ember nincs, akibe ne szorult volna egy kicsi huncut. Nos, mit szoktak az emberek csinálni?
- Nekem a múltkor azt mondta a Vágottszemű, hogy össze szoktak törni dolgokat.
- Hm, ez hihető. Mert nézd, még a kutya is utánozza őket, amióta megérkeztem, egyebet se csinál, csak töri össze a fogával a diókat. Gyere, keressünk mi is egyet, s törjük össze.

Hogy végül mit sikerült összehuncutkodni a két monyónak, amíg mi nem voltunk itthon, nem tudom. De ma reggel, amikor készültem bepakolni az óvodástáskába az uzsonnára előkészített almát, pusmogásra lettem figyelmes. Az egyik zsebben ott kucorogott Samu, a kopottlila szőrű vénmonyó és Lackó, a smaragdzölden ragyogó monyófickó, ölükben egy-egy dióval. Arról vitakoztak éppen, melyikük diója keményebb. Közben Samu néha rászólt Lackóra, hogy csendesebben kiabáljon, nehogy észrevegyék őket, kipakolják a táskából és a Vágottszeműnek erről a kirándulásáról is lemaradjanak.
Nem maradtak le. Miután elbúcsúztam a kisfiamtól és jöttem kifele az óvodából, a szekrények felől ismerős pusmogásra lettem figyelmes. Vajon hogy telik a két monyó első napja az óvodában?

(Bak Sára rajzai)

a vörösbegyről

2011-09-10T20:24:00.003+03:00

Apám bejött, világított az arca. A szentek vagy őrültek arca lehet ilyen ragyogó, miután megszólítja őket az Isten.

Álltam, pipáztam. És, ahogy behajlított könyékkel fogtam a pipámat, a szárára rászállott egy vörösbegy. Hirtelen össze is rezzentem, és ő is megijedt, amikor észrevett, el is szállott rögtön.

Pár perccel később mesélem tovább anyámnak a kis vörösbegy találkozását apámmal. És máris ragyog az ő arca is, pont úgy, mint az előbb az apámé. Hozott a kis madár csőrében egy napnyalábot, odaejetette apám szemébe és íme, a fényvisszaverés játssza tovább magát, újabb és újabb arcokon, tekintetekben.

a könyvek vándorlásairól

2011-09-10T12:57:00.004+03:00

azt írja a horoszkóp, ha egy kos nőt meg akarsz hódítani, ajánlj neki egy könyvet, vagy vidd el valami kiállításra, hangversenyre, vagy valami. kápráztasd el a szellemét :)

emlékszem, amikor először olvastam ezt, kezdtem hinni, hogy a horoszkóp is szólhat valamiről, ami néha bingó is lehet.

kavarogank körülöttem az emberek, csupa szín és illat és tánc. borzongató elevenség, szerethetőség, sebezhetőség. gyarlóság és bátorság és igaz pillanatok és játszmák. zsigerből érzett tudások, szívós szenvedélyek, őrületek és két lélegzetvétel közötti csendek, halálok. meghökkentő becherovkák, asszonyok, szépek, mosolyok. férfihangok, tekintetek, egek, csillagok.

és ebben a táncban a könyv az, ami valamiképpen mintha irányt szabna. ami mintha a barátságot kimondaná. megpecsételné. hozzák nekem a könyveket kölcsön, mert rám gondoltak, amikor kézbe fogták, és szerintük szeretném. adom a könyvet kölcsön, mert rájuk gondolok, amikor a kezembe fogom, és szerintem szeretnék. és lám, ebben a könyvekkel agyonszennyezett társadalomban is lehet értelme, szentsége a könyvnek. nem fennen hírdetett, szételemzett, kibevisszájára fordított, hanem csendes gazdagsága a pillanatnak, amikor a másikkal, akinek szánod, megállsz gondolatodban és odaadod azt a magad, amit benned a könyv megérintett és amit a másikkal közösnek érzel.

és lám, nem kell nagy könyvtár, hogy éljenek a könyvek, ehhez éppen elégségesnek bizonyulnak a hétköznapi barátságok is, amiktől még a rend-kívüliek is rendjén valók .

a mohóságról

2011-09-09T10:59:00.001+03:00

olyan ősz illat lipinkázik a kerben, hogy száz orrlyukam nőtt, mégse elég

egy részletet, saját leveléből, mert haikea olo

2011-09-08T12:48:00.001+03:00

...tudom, mi a bajom. rámszakadt a nagy egyedüllét. előre örültem neki, bele is fogtam ezer dologba. el is vállaltam mindenfélét. félúton elveszett az önbizalmam, h vajon meg tudom-e csinálni mindezt. mert túl messzire néztem. érted? elfelejtettem Momó öreg utcaseprőjének a tanácsát, mindig csak az előttünk levő lépésre kell figyelni.

lett sok meló. közben futott az agyam a jóga, a szövőszék és a mesék felé. de az, ami van, az a kongó ház, udvar. még sosem voltam egyedül, Márkus nélkül itthon. pár napot volt ő máshol, de akkor én vagy elutaztam valahová, vagy zsolttal voltunk ketten itthon. ez a bajom. furcsa, nehéz egyedül örülni ennek a pazar udvarnak, gazdag háznak.

és például nincs étvágyam. magamba erőltettem most is az ételt. bár reggel jógáztam, bő egy órát, még azért se lett étvágyam :( és, amikor eszembe jutott, milyen jó étvággyal ettem veled a zakuszkáskenyeret, csak még inkább nekikeseredtem. mindig is azt tartottam, hogy bűn egyedül enni, magadra főzni. és ez így van. nem nekem találták ki, az biztos. ember kell nekem, és gyermek, gyermekek. hogy legyen, akire főzni, akikkel együtt sírni, kacagni, akik mellé odabújni, akikkel együtt dobogni...

találkozásáról a minden értelmek akadémistáival

2011-09-06T10:09:00.004+03:00

az este úgy csöppentünk, hogy egy olyan asztalhoz, ahol már hárman ültek, egyikük várta közülünk egyikünket, ezért

öregember, nagyokat vigyorog erre-arra, sunnyogva, aztán nagy kegyesen mellettem ülő barátnőm felé fordul, hogy ugye egyetemisták vagyunk, mit tanulunk
vicces kedvünkben viccesen mondjuk meg a nemet, hogy régen volt, amikor ilyesmikkel, rámszól, előbb a barátnőm, aztán én következem (már sejtem, hogy hajaj, mert velem így ne, akkor se, ha vénsége erre, szerinte, feljogosítja)
és amikor én következem, hogy mivel foglalkozom, ami nálam mindig is a vörös posztós kérdések közé tartozott, azt válaszolom, hogy inkább azt mondom el, mik a terveim, és mondom
látom rajta, a jóga szónál bekattan, gerinctelen tartása méginkább kígyószerűvé válik, teljes testén végigrándul az el nem fogadás
aztán valahogy ismét csak egyetemre terelődik a szó és valahogy az lesz a kérdése, hogy doktorizni szeretnék-e
mondom, Isten őrízz, most hagytam ott, eszem ágában sincs
látom, erre begerjed, feszegeti, mi volt a témám, tudom előre, ez sem fogja közömbösen hagyni, mondom, azért is
faggat, miért hagytam ott, de faggatása csupa vád, nem is érdekli, hogy miért hagytam ott, inkább az, hogy egyáltalán ott merészeltem hagyni, egy év után, hogy valaki ilyet merészel tenni, horribile dictu, és próbálja rámerőszakolni véleményét, hogy biztosan a tanár miatt
egy darabig győzködöm, hogy a tanárnak semmi köze nem volt ehhez, erre lelustáz, azt vágja a képembe, hogy lustaságból hagytam ott
aha, nem ismersz, fogalmad sincs, ki vagyok, mit csináltam, mit tudok, és lustának nevezel. ezt kikérem magamnak. gondolom, jó erdélyi szokás szerint, ha, tegyük fel, valaki stréberségből begyűjt három diplomát és mellé még a doktorit is és megveregeti a saját vállát, hogy milyen ügyesen kinyalt annyi segget, de, jelzem, stréber, akkor őt, például, szorgalmasnak és kitartónak titulálod?
igen, volt a válasz, lehet, hogy stréber, de hát kicsit strébernek kell lenni, de szorgalmasnak és kitartónak tartom, mert vannak, akik csak stréberek és nem szorgalmasak és nem kitartóak, de a dicsőséget bezsebelik, mondja felháborodva
nézem, még azért se fogom egy ilyen embernek megmondani a valódi okot, amiért otthagytam a doktorit, semmit nem értene belőle
erre vizsgáztatni akar
milyen misztikusokhoz tartozott Hamvas? tudod, vagy nem tudod
nem tudom, mondd meg te, vágom rá és előre tudom a reakcióját
örül, dörzsöli a tenyerét, már kiabál rám, akkor miért vágod ilyen nagy fába a fejszéd, ha még ennyit sem tudsz
ekkor már biztosra veszem, valami egyetemi tanárral akadtam össze
mondd meg, erősködöm, ő meg tekergőzik, mondják meg a többiek, az asztalnál ülők, még ők is tudják
nem, te mondd meg
a szufistákhoz, Hamvas szufista volt, ennyi, hangzik diadalmasan
ezen elcsodálkozom, mert én soha, sehol nem olvastam eddig, hogy Hamvas azt állította volna magáról, hogy ő szufista volt és ennyi
szúfi, hallottál róluk?
ja, mondom, rémlik valami Rumi, de ekkor már a hangulat olyan s bennem az indulat, hogy Rumi hajnalig foroghatna az erejétől
valami olyasmit mond, hogy nincs amit tárgyaljon, ha még ennyit sem tudtam
erre én, egy jó tanár így sose kérdez, hogy felteszi a kérdést, de az ő fejében már ott van egy jól kialakított válasz, amibe a kérdező lehet, hogy beletrafál, de az is lehet, hogy nem, s azokkal, akik így akarnak vizsgáztatni engem, nekem sincs amit tárgyalnom
felállunk barátnőmmel az asztaltól s azzal pákópuki
hátramaradt barátnőnk utánunk jön, tőle tudom meg, hogy valami nagy mukival találkoztam, aki valóban egyetemi tanár, nevét továbbra sem bírom megjegyezni, annyira nem érdekel

és az este folytatódik, másik helyen, az asztaltársaság másik fele utánunk jön, és az amúgy rendben lévő fiatalember, szerencsétlenségére, szintén azzal akarja kezdeni a velem ismerkedést, hogy megkérdi, mivel foglalkozom
közben megtudtam róla, író
összehordok valamiket, aztán, arra a kérdésére, hogy de igazán mit csinálok az életben, jó erősen a szemébe nézve mondom neki, gyakran vagyok boldog
és az ő reakcióját is sejtem, látom a szemében a felháborodást
erre ő, van legalább egy önálló gondolatod egy hét alatt?
nincs, válaszolom, én kizárólag csak híres írók Kossuth-díjas műveit olvasom

és a történet folytatódik, de most ebből csak ennyit

azt hiszem, nagyon szépen tükrözi dióhéjban, hol tart az erdélyi értelmiségi elit
kiakad attól, ha valaki tud kacagni és arra a kérdésre, hogy mit csinál az életben, azt válaszolja, gyakran boldog, ahelyett, hogy elmondaná, mit gürcöl, milyen fizikai vagy szellemi prostizással keresi ki a betevőjét, vagy vagyonát, kinek a szolgálatában vagy árnyékában szlalomozik át az életen
az ilyen csak egy felszínes kispiskipuski lehet, akinek fogalma sincs a mélységekről, se a magasságokról, se a spleenről, hogy aztán a világfájdalomról, amiről, ha más nem, Ady halotti maszkja igazán tanúskodhatna ragyogó szememnek, ne is beszéljünk
és, ha nem hatódom meg a nevektől és rangoktól, nem sunyítok és mondom, igen, felség, parancsára felség, mutassa a seggét, felség, tüstént felség, hanem ellentmondok, netán vitába szállok, netán visszavágok és szó nélkül hagyom a másikat, akkor csak egy szemtelen, tudatlan fruska lehetek, vagy netalántán őrült

Arlequin, ó te drága Arlequin

2011-09-05T19:54:00.001+03:00

ma, jóga közben, hallottam egy tücsköt beszélni álmában :)

Édes és a piros Kalap

2011-09-05T19:51:00.002+03:00

nos, Czincziri Áginak kedve kerekedett a finn mesém lefordításához, ami a legelső mesém volt, tíz éve, íme :)

Édes és a piros Kalap

Egyik éjszaka kicsi Édes különös álmot látott. A jótündér azt mondta neki, hogyha éjfélkor a három aranybokor előtt áll, kívánsága teljesülni fog. Édes felébredt és az órájára pillantott. Még egy félóra volt hátra éjfélig. Ücsörgött még egy kicsit az ágyában és elmélkedett: „ mi lehetne az én vágyam?”. Halvány fogalma se volt róla. Az édesség utáni vágya általában teljesült és azt amúgy sem lehetett igazi kívánságnak nevezni. Na aztán, hogy a macska rúgja meg... mégis mi lehet az én szívem vágya... Édes fel is boszantkodott rajta egy szikrányit, tiszta fölösleges ezen gondolkozni, még éppen kiérek a csudamezőre, ahol valóban van három aranysárga levelű bokor.

Édes szerette meleg, őszi napokon a bokrok alól bámulni, hogyan hullatják a fák leveleiket, mint apró napsugármadarakat, melyek lengnek, szálltak, aztán az orrán landoltak. Így hát kinyította az ablakot és kiugrott rajta a mindent beborító holdfénybe. Még sohasem látta birodalmát ilyen fenségesen szépnek.

Fiatal, szerény eső mosta a tájat. A hatalmas holdfényben úgy tünt, hogy a fiú lepottyant az ezüstföldre, ahol az összes fa, virág, pázsit és búzamező ezüstruhát öltött magára és boldogan koccintgatott, mintha egy hatalmas mulatságon lennének. Édes fejebúbja, mint egy parányi szentjánosbogár világított Ezüstföld közepében. És hirtelen a bokrok előtt találta magát. Kíváncsian nézett körül és várt. Még maga sem tudta, hogy mire. Egyszer csak felfedezett valami pirosat a bokrok alatt, felvette a földről és megvizsgálta. Egy kimondhatalul nagy kalap volt az. Édes megörült neki, hiszen az eső ha el is állt valamennyire, azért cudar idő volt. Feltette hát a kalapot a fejére. Úgy festett benne mint egy óriásgomba.

Kicsi Édes unatkozott amíg álma teljesülésre várva ácsingált, így hát leheveredett a bokrok alá és elszunnyadt. Reggel arra ébredt, hogy a napsugarak játékosan csiklandozzák lábujjait. Csalódottan vette le fejéről a kalapot. „Ez nem lehet az én vágyam” morfondírozott. Mérgesen bámulta a kalapot, de azért mégis magával vitte. Otthon bevágta a kalapot a szekrény mélyébe s ezt mondta neki :” Amikor elég nagy leszek hozzád, akkor előveszlek.”

Teltek, múltak az évek.

Virágos és esős tavaszok, színes és kopár őszök váltogatták egymást. Egyik nap valami csoda folytán a kalap előkerült. Elfelejtett, vidám, piros kalap. Édes a fejébe csapta és elégedetten bámulta magát a tükörben. Egymásnak voltak szabva – Édes a kalapnak, a kalap Édesnek. Attól a perctől kezdve nem váltak meg egymástól. Hamarosan rájött Édes, hogy, amikor a fején hordja a kalapot, kalandozásaiban jó szerencsével jár. Jó kedvel járt-kelt, az emberek szerették és szíve is olyan könnyű volt akár a tollú a szélben. Hmmm...eképp tűnődött, amikor kisgyerekkén rátaláltam a kalapra, talán ez a felnőttként is boldog szív volt minden vágyam e világon – mosolygott és megsimogatta Kalapját.

arról, hogy micsoda lakodalom volt

2011-09-05T16:52:00.006+03:00

nótázáskor lehullnak a leplek. csak a szív marad, ha szívből jön

nekieresztettük a hangunkat, hagytuk, mutasson meg, teljes belső ragyogásunk kifele, örömtől, bánattól fényes ékesen

aztán mondtam, fújjuk el a nótánkat, kérdeztem, kié mi, de nem volt senkinek nótája

nekem van, mondtam, az idén lett, a hallod-e te szelídecske, erre sem kaptam választ, de rázendítettem a lelkem, s ahogy eleredt a hangom, rögtön rácsatlakozott a férfihang, tökéletes hasonmása az én hajnali, rekedező hangomnak

s bár eleinte én vezettem a nótát, gyorsan átvette az irányítást s nyitottunk, nyitottuk szánkat, szemünket, szívünket, s csuktuk a szemünk a hol összefonódó, hol egymáson hullámzó hangok gyönyörűségében, mert ezt nyitott szemmel nem lehetett kibírni, ezt a szétszakadást, ezt a feszítő erőt, s mégis egybefogót, mégis összekapcsolót

még soha nem nótáztam így párban, ilyen szabadon, ilyen szépen

és nótáztunk utána még sokat, mindenkivel, reggelig, utolsóknak sepertek ki a teremből, mégis, mégis, micsoda lakodalom volt, és milyen rövid

tapasya

2011-09-02T11:27:00.008+03:00

az idő természetéről (5)

2011-09-01T10:07:00.004+03:00

nézd meg ezt a képet, látod, a házszámok között van egy jel, egy lapát jele. régen minden házon volt valamilyen jel, egyiken egy lapát, másikon egy villa, harmadikon veder. ez azt jelentette, ha tűz ütött ki valahol, vagy valami más katasztrófa történt, mindenki ment a neki kijelölt szerszámmal és végezte a dolgát.
a közösségben.

tudta, egyedül nincs esélye, sem a segítségre szorulónak, sem neki. nem viselkedtek rákos sejtekként, akik csak a maguk javát akarva felfalják az egészséges sejteket, de közben tönkreteszik az egész szervezetet így önmaguk pusztulását is okozva. tudták ezt, mert a jelenben éltek. keltek a nappal, megetették az állatokat, figyelem, nem kómáztak órákat a kávék mellett és nyavalyogtak, hanem megetették az állatokat! utána ki a mezőre. és igaz, hogy keményen dolgoztak, de legalább nem kellett sem jógázniuk, sem terembe járniuk. mielőtt elkezdték vágni a rendet, elég volt egy kalapemelés Isten előtt, nem kellett fesztiválozni, tudta az Isten is, és tudta az ember is. és délben volt ebédszünetjük, ők szabdták meg önmaguknak, hogy mennyi. mindig akadt egy fa, ahol a szieszta is megvolt. az a falat kenyér, szalonna, hagyma nyugodtan csúszott le az ember torkán, utána a pálinka is, nem rugták ki érte a munkából. hőguttában soha senki nem dolgozott, akkor pihentek. aztán estig folytatták ismét. és ott volt nekik a Nap mindenestől, reggel a napfelkelte, este a napnyugta. aki nem költötte a napot soha reggeli mezőn, és nem altatta soha esti mezőn, nem tudhatja, mennyi erőt tud adni. egész napi munkához, estéli elcsendesedéshez.

keresem a helyemet, pontosan úgy, mint te is. kereslek téged, pontosan úgy, mint te engem. keresem azt a helyet, alkalmat, eseményt, amitől mi elindulunk egymás felé, amitől megfogjuk azt a szerszámunkat, ami nekünk van kijelölve, és elindulunk elvégezni közös feladatunkban a részünk.
legjobb tudásunk és legjobb akaratunk szerint.

nézem a házon a lapátot. intő jel. mindenütt ott vannak a jelek. csak az nem látja, aki nem akarja. és lehet, már az utolsó utáni pillanatokat éljük, mi berezelt földlakók, de mi van, ha mégsem. ha azzal, hogy meghalljuk az ébresztő mondatot, hogy "kelj fel és járj!", elindul a kéz, elindul a láb, kifele, a másik fele, és egonk erejét nem arra használjuk, hogy mind magasabbra fonjuk házunk körül a kerítést, hanem arra, hogy oltsuk a tüzet, ha éppen, vagy szítsuk a tüzet, ha éppen.

nézem a házat. mosolyog rám. talán az utolsókat. látja szememben a mindenfélét. ne búsulj, ragyogja, ilyen az idő természete.

gólyamesét, ami cseppet sem gólyamese

2011-08-28T00:15:00.003+03:00

Tegnap

- Látom, van még egy gólya.
- Igen, négyen voltak fiókák. Az egyiket kidobták a fészekből, biztos beteg volt. Aztán az egyik, amikor repülni kellett volna, nem nagyon akart. Talán, mert neki nem volt társa, ki tudja. Kirepült, egy kicsit keringett, s aztán gyorsan vissza a fészekbe. De egy nap jöttek ketten, az apja s az anyja, s kizavarták a fészekből, többet nem engedték vissza.

Később mesélem anyámnak, mit mesélt apám.
- Igen, kacag. - Ha láttad volna, hogy cirkuszolt. Három nap és három éjjel próbált visszamenni a fészekbe, de többé nem sikerült neki.

Ma reggel már üresen állt a fészek. De este még láttunk egyet a magasban. Szépen, ívben repült.

Az otthon virágporos melege

2011-08-27T22:58:00.003+03:00

"Amikor virágok nyílnak a szívünkben, s úgy érezzük, hogy lelkünket a tenger hullámai simogatják, néha olyan meleg árad szét idebenn, akárha bennünk kelne föl a nap. Ilyenkor vagyunk otthon magunkban, s nyugodt léptekkel egyensúlyozunk a magasban kifeszített kötélen, amely az élet maga. Amíg biztosak lépteink, a fény arannyal ragyog be mindent körülöttünk. Ám ha elnehezedik lábunk, pislákolni kezd a fény, zuhanni kezdünk. A legtöbben leesnek ilyenkor, s csak kevesen kezdenek szállni, a mélység határtalan szépségével ismerkedve".

(Somogyi Réka, Zalai Károly, Árapály - Tengermadár)

egy könyv, amelyből naponta elolvasok egy mesét, megnézek egy selyemképet. az este úgy feküldtem le, hogy legszívesebben csomagolnám Márkust és eltűnnék vele a Föld színéről, valahová olyan messzire, ahol nem ér több fájdalom, keserűség, bántalom. Valahová, valahová... És akkor ma reggel ezt olvastam. Pont ezt. Intő jel, hogy minden helyzetben, ott, a valaholban is, mindig van valami nem akarom, hogy így legyen. el lehet előle menekülni, de nem érdemes. mert, ami elől menekülsz, olyan, mint a kutya farkára kötött konzervdoboz. rajtad csüng, nem menekülhetsz tőle futva, ráadásul még nagy zajt is csinál. de, ha megállsz, ott, ahol vagy, és türelemmel dolgozol rajta, talán sikerül lassan-lassan kioldozni, vagy legalább meglazítani a kötelet és lehull a doboz magától. vagy egyszerűen csak meglátod, nincs is doboz, saját félelmed csapta a zajt, nincs is kötél, csak saját szorongásaid fojtogatnak, nincs is Te, csak a lüktetésével állandóan más muzsikát játszó mindenség

ezt a tegnap reggel írtam. miután rájöttem, nincs, ahová menekülnöm, egyáltalán, a menekülés maga nem lehetséges, szépen becsomagoltunk és eljöttünk papóhoz és nanyóhoz és a gyermeksereghez, pont jókor, mert várt itthon a világ legfinomabb szílváslepénye :)

az idő természetéről (4)

2011-08-22T14:58:00.005+03:00

egyik legkorábbi vágyam, öröklök egy könyvtárat, plafonig érő polcokkal, dugig könyvvel és ott ücsörgök, olvasok, egész nap.

mohón vásároltam a könyveket, cipeltem a hátizsákban minimum hét-nyolcat, hordtam, vittem, gyűjtöttem, néztem, örültem, faltam. aztán, egy idő után, kezdett a gyűjtés szenvedélye rabul ejteni, már nem is olvastam el mindent, amit megvettem, a lényeg arra kezdett eltolódni, hogy tehetem, megvehetem, volt rá pénzem, időm és kedvem egyre kevesebb

ahányszor költöztem, cipeltem magammal a dobozokat, a "tudományt", ahogy apám, bár ő is könyvbarát, gyakran jegyezte meg ironikusan

aztán a vásárhelyi albérletből kiszuperáltuk őket. amikor Zsolt először mondta, túl a sok a könyvünk, ajándékozzuk el belőlük, amit gondolunk, a többit adjuk be antikváriumba, olyan rosszul esett, mintha azt mondta volna, adjuk el Márkust

addig is odaadtam szinte mindenem, kevés dolgom volt, nem voltam soha gyűjtögető fajta

de a könyvek, a könyvek

és aztán elgondolkodtam. néztem, forgattam őket. mennyi könyv, amit nem olvasok és már nem is fogok. értelmiségi voltom ékes bizonyítékai, de, már holtan ülnek. hiszen nem élek velük. az, amivel valóban élek kevés, nagyon kevés. elfér egy-két dobozban. és odaadtam, vigye, hadd vigye. vigye vele értelmiségi státusom, vigye az önáltatásaimat, vigye régi vágyaimat, melyek ma már koloncok, vigye az illuziót, hogy tőlük talán boldogabb, bölcsebb, kiegyensúlyozottabb leszek

minden egyes odaadott könyvvel több lett körülöttem a tér és a levegő. kint és bent

ma már ritkán veszek könyvet. de a vásárban nem álltam meg, muszáj volt megvennem kettőt. buddhista esti mesék, gyereknek, szülőnek, gyönyörű, gyönyörű. elment rá minden pénzem, most kérhetek kölcsön. de nem bánom. máris felavattuk a könyvet. a mesék előtt lazító, elcsendesedő gyakorlatokat ajánl a szerző, amelyeket a szülő segítségével végez el a gyerek. ha láttátok volna, mennyire élvezte Márkus ezeket a gyakorlatokat, azt a mosolyt, mely egész kis testét betöltötte. utána a mese még túl hosszúnak bizonyult az ő kurta éveihez, rövidítettem rajta. így is nagyon tetszett

s míg elalvó buksiját simogattam, eszembe jutott, hogy a játékaitól általában szívesen, könnyű szívvel válik meg. de, amikor egyszer azt ajánlottam, adja oda egyik könyvét egy barátjának, azt felelte, inkább odaadja két játékát

mosolygok, hiába, ilyen az idő természete

arról, amikor a verekedés ott kezdődött, hogy a fügefa visszaütött

2011-08-22T13:38:00.003+03:00

Márkus csatlakozott barátjához, ketten tépték a fügefát. Jó móka lehetett, hogy belecsimpaszkodnak az ágakba és annyira ráncigálják, hogy sodródnak le róluk a levelek. Bár Márkus tudta, hogy nem szabad cibálni a fákat, növényeket, most őt is elkapta a vadulás heve. Csórén volt, egyszál semmiben. Rájuk szóltam, de, talán csak a fügefa hallotta, amit mondtam.

A következő pillanatban éktelen üvöltés. Megütött a fügefa, bömbölt Márkus. Rettenetesen sírt, jobban, mint bármikor. Megnéztem a popsiját, elég mély, véres karmolások virítottak finomka bőrén. Felvettem az ölembe, elindultam vele a szobába, közben nyugodt hangon, hogy szavam túlhatolhasson az éktelen síráson, beszélgettem vele.

- Tudtad, hogy nem bántjuk a fát. Ugye.
- Ugyeeeee, bömbölte.
- Mégis megtépted, hát a fa védekezett, visszaütött. Nagyon jól tette a fügefa, hogy így elvert, legalább megtanultad a leckét.

A konyhába érve letettem a földre. Levetette magát a hideg csempére, és, mint valami kutya, dörgölte, húzta a popsiját a kövön, rettenetes fájdalmai lehettek. Ekkor sajnáltam meg igazából. Felvettem az ölembe, lemostam, bekentem körömvirág kenőccsel. De közben végig a fügefának adtam igazat, nyugodt hangon, miközben őt babusgattam, a fa pártját fogtam.

Azóta is, ha hülyeséget csinál, gyakran emlegeti a fügefát. Hogy majd a végén ismét úgy fog járni, mint az almafával, szilvafával, mikor amilyen gyümölcsöt eszik éppen.

Az életre szóló leckék bizony olyan fájdalmasak, hogy kínunkban felszaggatnánk magunkról a bőrt, feltépnénk mellkasunk, hogy ki a szívünket, ki onnan, azt a kicsi, dobogó, eleven világot.

a szerelemről

2011-08-21T10:29:00.000+03:00

tegnap különösen jó volt a jóga. a mogyórófa alá röpködő árnyékokat és naptenyereket fújt be a szél. és ahogy ültem, visszaigazolódott, milliomodszor, a szél csakis hímnemű lehet, mert csak férfi játszhat ÍGY a nyakam, fülem körül finoman göndörödő hajtincsekkel.

2011-08-18T15:14:00.002+03:00

szeretném hinni, Van szerelmem, gyermekem, életem
belekapaszkodni az emmek biztonságába
de a birtokokat kifújja nyelvem alól a szél
bicsaklik
némulok

szemembe könnybőlfont szivárványhártya tekeredik
mert szomjas a világ

az idő természetéről (3)

2011-08-18T12:54:00.003+03:00

a céges karácsonyi bulin ismertem meg. már beadtam a felmondásomat, de a buliba még elmehettem. nem akartam, de egy kolleganőm mondta, osztogatnak ajándékokat is, menjek, vegyem el. - Miféle ajándékokat? - kérdeztem. Hát porszívót, biciklit, sorolta, de a többi már nem érdekelt. Éppen elromlott a porszívónk. - Akkor eljövök a buliba, elveszem a piros porszívómat s megyek is haza. - De nem biztos, hogy pont porszívót sorsolnak ki neked, magyarázta a kolleganőm, s pont pirosat. - Nem baj. Jövök, aztán meglátjuk.

A buli Bukarest központjában, egy híres karaoke klubban volt. Jók voltak a zenészek, tetszett a hangulat. Aztán, csodák csodája, pont egy piros porszívót sorsoltak ki nekem. Azt hiszem, ez volt az egyetlen piros porszívó a mindenféle ajándékok közt. Fogtam is, hogy menjek haza, amikor a zenészek is mentek kifele. Intem az énekesnek, hogy jók vagytok. Erre átnyújt egy papírkát. Rajta Google és a neve, W. Otthon rákeresek, pár szóban megköszönöm neki a bulit. Visszaír. Pár levélváltás után megmutatom neki azt a két-három verset, amit akkoriban írtam, románul. Nagyon tetszik neki. Meghív, menjek el a stúdióba, éppen zenét szereznek, jó lenne, ha megismerném a kollegáit, szeretné, ha én írnám nekik a szöveget, angolul. Ijedten hárítom el, nem is tudok zeneszöveget írni, angolul aztán pláne nem. De találkozunk, elvisz a stúdióba. A többiek néznek, nem tudnak sehová se tenni. Békén hagynak. Én is nézem őket, a két zeneszerző kollegából nem látok semmit, van ott egy híres, bukaresti rendező is. Belőle csak a sznobságát látom, meg, ahogy átnéz rajtam. Ha legalább W szeretője lennék, akkor talán lenne valami súlyom, de így, noname kis senkifiaborja, példát vehetne rólam a levegő.

W kitartóan velem foglalkozik, beszélgetünk. Egyszer csak kijelenti, nagyon szeretné, ha megismerném a feleségét. Mesélt neki rólam. Tanulhatna tőlem. Nézem. Nem értem. Rendben, mondom, gyertek el hozzánk, így legalább te is megismered az én élettársamat. El is jönnek. Bár W is magas, a felesége meglep. Nálam jóval magasabb, csinos, mégis, kicsit furcsa nő a felesége. Tanárnő. W a stúdióban lakik, mert egy rövidzárlatkor leégett a házuk, mindenükkel, felesége pedig, nagyfiúkkal, valahol máshol. Nem tudom eldönteni, együtt vannak-e, vagy csak szeretik egymást. Nem faggatózom. Szép este kerekedik, a román sztárélet elitje is megfordul nálunk, anekdótákban, benne van W is, a közepében, külföldi énekeseknek szerzi a zenét, kisújjában a zenevilág.

Aztán elmaradozunk. Következő év karácsonya táján ismét jelentkezik. Meglátogat, már csak egyedül. Úgy látszik, megharagszik ránk a karácsonyfa miatt. A kivágott fenyőfa és a húsvéti bárány, ez a kettő az, amitől rosszul vagyok, mondja. Látszik rajta, tényleg rosszul van. Ez már nem olyan jó találkozás.

Aztán már csak felhív, általában januárban, elmondja a szokásos áldásait az új évre. Hallgatom, ha már áldás, hát jöjjön.

Tavaly már nem hívott fel. A facebookon jelentkezett év elején. Kérdezte, hogy vagyok. Mondtam, ha már kérdezte. És a segítségét kértem valamiben. Olyan helyen és olyan körökben él, mozog, hogy egy szemöldökmozdítás is elég lett volna részéről, a megfelelő irányba. Erre már nem válaszolt.

Az idén januárban már nem hívott fel. Csak valami facebook klubjába hívott meg a facebookon, ahová nem csatlakoztam.

Közben, ugyancsak a facebookon, ír valaki, látom, te is ismered W-t. Egy önismereti táborban ismertem meg, mélyérzésű, különleges ember. hát igen.

nos, mosolygok, igen, ilyen az idő természete.

az idő természetéről (2)

2011-08-17T15:00:00.005+03:00

az operáig vert a hideg, júliusi, északi eső, csuromvíz lett még a vérem is, kihűltem, szétfagytam
bármilyen híresnek is számítson a várban zajló operafesztivál és megtisztelőnek, hogy ott lehetek, úgy döntöttem, szünetben hazamegyek
ahogy bukdácsoltam a székek közt, odajön az egyik lány a csoportunkból, mondja, az a férfi, ott elől, magyar
látom, egy másik csoporttársnőnk diskurál egy magas, negyvenest súroló pasival
odamegyek, kérdem, magyar vagy?
meglepődik, rám néz, nem
akkor bocsi, fordítok is hátat neki, futnék haza, melegedni
utánam lép, miért kérdezted
mert én az vagyok, és csodálkoztam volna, hogy egy másik magyarra akadjak itt és most
magyar vagy...
szeme megtelik, mindenfélével, leginkább ragyogással
nagy rajongója vagyok a kortárs magyar irodalomnak, hódol előttem, és odagyűjti körém pillanatok alatt Krasznahorkait, Nádast, Eszterházyt, nézek, szégyenkezem, alig ismerem még őket
egy híres nyugati ország híres filmarhívumának híres igazgatójával állok szemben
mire észbe kapok, megkezdődik a második felvonás, maradok

a végén egymás mellé sodortatjuk magunkat, örülünk egymásnak, emailcím csere, hónapokig tartó csettes, telefonos lámur

amikor végre ismét találkozunk, világégés, s minden, ami jön utána
már az égésben látom a hamut, azt, amiért nem

bár utána még csattog a csett, szól a telefon, egyszer csak küldök neki egy emailt, amiben csak egy pont van
does this mean, what I think it means?
yes

közös fotóinkat a közös szilveszterről elküldtem neki, majd ismét bevittem a filmet egy fotósboltba, de másnap a fotósbolt bezárt. fotóimat, egy borítékban, kitették az ablakba
minden nap arra jártam, hogy hátha ott találok valakit, senkit, hiába hagytam telefonszámot, írtam cetlit, semmi
aztán valami más költözött a fotósbolt helyébe

aztán, sok évre rá, írtam neki egy levelet
megköszöntem a világégést, mert nagy élmény volt nővé avatódásomban
örült nekem, néha írt, megtudtam, Londonban van saját filmgyára, producer

aztán felfedeztem a facebookot, persze, rögtön ismerős
ahogy kisérleteztem az adatokkal, mindenfélével, megváltoztattam a kapcsolat státusomat
rögtön jelentkezett, sajnálkozott, éreztem, nyomul
kedvesen leráztam

megsértődött, eltűnt
elinte csak nem írt, aztán kitörölt az ismerősei közül
egy közös ismerősünk szólt, tudok-e róla, járt Kolozsváron (akkor még nem laktunk itt)
nem tudtam, rákerestem a Facebookon és visszahőköltem
első pillantásra azt hittem, hogy egy régi, közös fotónkat rakta ki profilképnek
de csak egy hosszú hajú, barna szemű, vidám, mosolygós nővel ölelték egymást, akivel kiköpöttül hasonlítottunk egymásra
nicsak, ez a román nő a felesége
amikor itt járt a filmfesztiválon, beleszeretett, elvette, következtetem ki

sokáig semmi

aztán eltűnt mellőle a nő a profilképéről
aztán ő maga is eltűnt a profilképéről, csak valami zöld halacska homálylik

hát mit mondjak? mosolygok

ilyen az idő természete

az idő természetéről

2011-08-17T14:36:00.006+03:00

szomszédom volt, a hideg, unalmas, szürke téli komorságban az egyetlen mosolygós
sokat traccsoltunk, bár eleinte angolul, erős tájszólását nem értettem
szerettem a társaságát, jófej fickó volt, jó haver, sokat gitározott nekünk, szívesen énekelt
gyakran bejártam hozzájuk, a barátai közt igazi zseninek nézett ki, mivel egyikük hal volt, másikuk bunkó, harmadik alkoholista, negyedik kemény drogos
egyszer úgy alakult, hogy csak ketten maradtunk, készült haza, én lógattam lefele a hajam az ágyból, élveztem seperni vele a földet, ő ott ült, valahol a hajam környékén
megmaszíroztam a vállát s aztán megcsókoltam
aztán ültünk nagy zavarban, két bikfic
kopogtattak, jöttek utána, hazament
másnap a számítógép teremben mögöttem ült
megcsetteltük a csókot, hogy jó volt, de mi igazából barátok vagyunk
utána kimentünk a teremből, egymásra mosolyogtunk, folytattuk a barátságunk, ahol a csók előtt abbamaradt

tartottuk a kapcsolatot, egy évben kábé két sorban
néha még találkoztunk is, elvittem egy koncertre, elvitt sörözni, megünnepelni radikálisan tövig frizurám, ilyenek
egyszer, amikor már ugyanabba a városba költözött, mint én, meghívott magához
elővette a gitárt, énekelte ugyanazokat a dalokat, mint jó pár éve, a téli hidegben
nyár volt, jó volt a kedvem, ültem az ágyon, odajött hozzám, megcsókolt
emlékszel? kérdezte
emlékszem, feleltem
akkor azt mondtad, gyáva vagyok
ezt mondtam?
igen, nem vagyok gyáva, most visszaadtam
köszönöm

kért, maradjak nála éjszakára
szemtől szemben álltunk, nem volt számítógép terem körülöttünk, azóta nőtt belénk pár év
nem, mi barátok vagyunk, ha itt maradnék, tudjuk, mi lenne, nem maradok

még sokáig barátok voltunk
aztán, egy közös barátnőnk miatt kezdtem rá haragúdni
elmaradtak az évi egy-két sorok is

de tudtam róla, a közös barátnőtől, hogy modellkedik, jegyese van, stb
ma, miközben az egyik ügyfél telefonszámát kerestem, a cég faláról rámvigyorgott régi barátom, telefont reklámoz éppen

hát erre most mit mondjak, inkább csak mosolygok

ilyen az idő természete